8/Majdnem

sziasztok!:)

na itt is van a rész.

nem tudom mikor hozok következőt. tényleg. a fél évim... hát nem a legjobb. a 4-es átlagom meg van, de kémiából kettes lettem, matekból hármas, és a biosz jegyem még kérdéses (4 vs 3, ez itt a kérdés).

matekot nem erőltetem, itthon tudják, hogy a hármas tőlem óriási teljesítmény. mi tagadás a reál tantárgyak nem mennek, valószínűleg sosem fognak. viszont a többiből jól állok, perfect angol tudásommal úton útfélen villogok, szóval majd ez lesz a távpontom. meeeeg a jó központim. mert jó lett. remélem. vagyis olyan 60-70 pontos, ami nekem jó:D 

na nem is beszélek tovább, jó szórakozást a részhez és bocsi, hogy ott kellett befejeznem, ahol:)<3

xxBrooke

- Tessék? - döbbenek le teljesen.

Szóval ez most egy randi lenne? Vagy csak simán baráti dolog? Nem tudom, melyiknek örülnék jobban, mindenesetre szívesen elmennék vele. A baj csak az, hogy... hogy túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy ezt bevalljam neki.

- Mozi. Vasárnap - egyszerűsíti le szórakozottan, és kifújja a nikotinnal teli füstöt a résnyire nyitott ajkai között.

- Miért? - kérdezem kíváncsian.

- Mer' miért ne? - von vállat mosolyogva, és neki dől az egyik lámpaoszlopnak. 

Zsebre dugom a kezeimet, és az ajkamat rágva kezdek agyalni a válaszon. Ha gyorsan vágom rá, hogy el akarok menni, akkor leesik neki, mennyire oda vagyok érte. Ha viszont túl sokat kattogok rajta, azt veszi le belőle, hogy egyáltalán nincs kedvem elmenni vele. A kettő variáció közül egyik sem megfelelő, ezért valahol az aranyközépúton szeretnék haladni. Szóval egy kis idő után bólintok, magamban pedig sikítok egyet örömömben. 

De a kérdés még mindig fenn áll: ez most egy randi? Oké, tudom, hogy gáz vagyok, de annyira nem hívtak még sokan randizni. Csak párszor, de akkor egyértelműen fejezték ki, mi a céljuk. Ricsi ennek ellenére kétértelmű jeleket küld felém.

*

- Hiányoztál, húgi - ölel meg a bátyám, Márk a reptéren.
Fél órás álldogálás után végre elindulunk haza. Vagyis Nórához. Mindegy, egy és ugyanaz a kettő. Márk út közben elmeséli, milyen a londoni egyetem, és maga a város. Szinte elképedve hallgatom a történeteit, amik egyszerre nevettetnek, és döbbentenek meg. Hihetetlen arcokkal ismerkedett meg az első szemeszterben, és azt mondja, az egyetem a legjobb dolog, ami valaha történhetett vele. Na, én erre kikértem magamnak, hogy nem a születésem áll a lista elején. Erre ő elröhögte magát. Kösz szépen, érződik a szeretet.

A szülinapomon a facebook falam túlpörög. Bombáznak a szülinapi köszöntésekkel. Magyar, angol, holland, német, francia és spanyol nyelveken is megkapom ugyanazt, én pedig a megfelelő nyelven írok egy szép köszönömöt. Azok, akik jobban ismernek, inkább üzenetben kívánnak nekem boldog, booooldog szülinapot, amire szívesebben válaszolok. A telefonom is néha felszólal, egy-egy hívást és sms-t is kapok. Egy régi, francia barátnőmmel például órákig tudtam volna beszélgetni, ha Márk nem szól közbe, így hát letettük. Persze, meg is értem, mivel nem azért jött ide, hogy azt lássa, leszarom.
Miután kikapcsolom a gépem és a telefonom is egyben, faggatni kezd.
- Barátaid?
- Vannak - bólintok.
- Suli?
- Jól megy.
- Pasi?
- Hagyjál! - mondom egy kis gondolkozás után. Az ágyamra ülök, és a fejem egy párnába fúrom, nehogy észrevegye a vörös arcszínemet. Akaratlanul is Ricsire gondolok, majd eszembe jut Tomi is, aki szintén felköszöntött, igaz, csak egy rövid, semleges, közömbös üzenetet kaptam, de azért örülök neki.
- Beszélj! - rántja ki a kezemből a párnát, és a szoba másik végébe vágja, ezzel leveri az egyik könyvemet.
- Anyád! - csúszik ki a számon.
- A tiéd is - mosolyog rám bájosan. - Na, fosd a szót, lányom!
- Hát... a neve Ricsi. És olyan...
- Édi? Cuki? Ari? Ennivaló? - rebegteti a pilláit lányos lelkesedéssel és hanggal.
- Bonyolult - vágom rá gondolkodás nélkül, mire elkomolyodik. Ezt hallva rögtön megváltozik a hangulata, sokkal komolyabban vesz most már. Int, hogy folytassam. - Nagyon bonyolult - fejtem ki. - Más. Nagyon. Irtózatosan helyes, és  rohadt jól néz ki, de annyira nehéz megfelejteni őt, hogy... fú! Nagyon. Teljesen mások vagyunk. Alig ismerem két hónapja, máris veszekedtünk egy párat, eközben pedig nagyon jó barátok vagyunk. Jó fej, nem viszi túlzásba a beszédet, mégis nagyon jól megértjük egymást. Menő. A suliban a legnépszerűbb, de nincs elszállva magától. Nagyon tetszik. Nagyon kedvelem, de nem vagyok szerelmes. - Ennyi 'nagyon'-t még sosem sűrítettem egy szentbeszédbe.
- Ezt nem nehéz elhinnem, nem esel könnyen szerelembe - bólint.
- Veled ellentétbe - pillantok rá. Eddig a fekete körmeimet néztem és piszkáltam.
- Az most mindegy - legyint. - A lényeg, hogy elég szimpatikusnak tűnik, de ha népszerű, és mivel azt mondtad népszerű, meg "helyes", akkor sok lány lehet oda érte. Ha téged választ, akkor két variáció van: unatkozik, és te vagy a legkézenfekvőbb, vagy a legszórakoztatóbb. Vaaaaagy, tényleg kedvel, és akkor nagyon meg kell becsülnöd, mert ezek szerint akkor okkal választott téged. - Elgondolkodok azon, amit mond, és végül arra jutok, hogy igaza van. Ricsinek millió lány omlik a lába elé, és ha mégis engem hívott randira, akkor vagy nagyon szórakoztató lehet számára a hülyítésem, vagy tényleg tetszem neki. Oké, az utolsó variációra akaratlanul is hevesebben kezd verni a szívem, de ezt az istenért nem vallanám be senkinek sem.
A témát lezárom, és inkább visszakérdezek, ő pedig mesélni kezd egy szexi, dögös, fekete haj-kék szem-barna bőr lányról, akibe tisztára szerelmes. Igen, szerelmes, pedig elvileg még csak pár hete találkozott vele először. Őt ismerve, már rég meg volt neki a lány, de randira még nem hívta. Jellemző!

*

Görcsösen kezdek kutakodni a szekrényemben. Ricsi egykor írt egy sms-t, hogy négyre készüljek el, mert nem fog rám várni. Kétségem sem volt afelől, hogy komolyan gondolja-e, biztos nem várna, nem olyan. 

Elvileg az öltözködéssel, az összképpel és ruhákkal ki lehet fejezni a hangulatunkat, vagy azt, hogy mit érzünk. Nos, én nem akarom, hogy görcsösnek lásson, aki teper azért, hogy jól nézzen ki. Márpedig most nagyon tepernék, hogy jól nézzek ki, mert ha úgy jelenek meg, mint mikor először találkoztam Tomival és egyben először mentem moziba Ricsivel... na hát az nagyon gáz lenne. Ricsi tuti sarkon fordulna. De nem is akartam egy kicicomázott kis picsának tűnni, szóval egy egyszerű ruhadarabokból összeválogatott szettet állítok össze fél négykor. A sminkemmel nem bajlódom sokat, csak egy egyszerű, szolidat kenek fel az arcomra. A hajammal sem kezdek babrálni, kifésülöm, majd kicsit összeborzolom, és máris van formája. Egy sóhajjal nézem a tükörképem. Nem a legjobb formám, de ez van. Már nem lenne időm átöltözni.

Ricsi

1 perced van, hogy leérj!

Szinte rohanok, úgy, hogy a lépcső alján sikerül majdnem orra esnem. Ha nem kapaszkodom meg a korlátban, tuti törött orral kellene a kórházba szállítani.

- Hová sietsz? - kérdezi Márk szórakozottan. Valószínűleg végig nézte a majdnem-esésemet.

- Moziba - mondom és kicsit lenyugtatom magam, hogy ne lássa majd rajtam, rohantam lefelé, nehogy elmenjen.

- Mehetek én is? - csillan fel a szeme.

- Nem - rázom meg a fejem. - Moziba megyek a fiúval - hangsúlyozom ki az "a fiúval" részt, majd intek neki, és kilépek az ajtón. 

Ricsi a kapunak támaszkodva vár rám, miközben Johnny körbeugrálja. Apró mosollyal az arcán vakarja meg a nagy állat fülét, majd mikor a kutya felé fordulva ugatni kezd, és még jobban csóválja a farkát, felnéz. 

- Nem tudom, miért vártam, hogy szoknyában fogsz jönni - sóhajt fel drámaian.

- Én sem - rázom meg fejem mosolyogva.

Hát így indulunk el a legközelebbi plázába. Ő, a fekete csőfarmerében, szimpla fehér pólójában, szürke dzsekijében, és fehér-fekete Conversében rohadt jól néz ki. Én meg a saját magam nyuzga ruháiban... egyáltalán nem nézek ki jól.

Az utat végig beszélgetjük. Azt hiszem kellett ez a kis emlékeztető arról, hogy milyen könnyű is elbeszélgetni vele. Miközben a semmiről dumálunk, megérkezünk. Bent lehúzom a dzsekim cipzárát, de nem veszem le. Furcsán kezd méregetni a pólómat, majd a Beanie sapimat.

- Long Island, New York, California... - kezdi sorolni. Az első kettő a pólóm feliratára utal, az utolsó pedig a sapkám alján, apró betűkkel van felírva.

- Ó, tudod, ma Amerikát támogatom - mentem ki magam gyorsan, mire elröhögi magát.

*

Z Világháború. Közös megegyezéssel választjuk ki ezt a filmet. Egy nagy adag popcornnal, ő kólával, én fantával, vonulunk be a terembe. A leghátsó sorban foglalunk helyet. Nem vagyunk túl sokan. Néhány középen és hátul ülünk, úgy húszan lehetünk a teremben, ami nem nagy létszám.

A bemutatót végigkommentáljuk, persze csak halkan, de van egy rész, amikor már majdnem kiköpöm a fantámat az előttem ülő nyakára. A férfi gyilkos nézéssel fordul hátra, mire Ricsi ártatlan arckifejezéssel, és teljes természetességgel kezd mutogatni rám. Mielőtt tiltakozhatnék, a pasi csak legyint egyet, majd egy morgással visszafordul. Azért cserébe, hogy elviszem a balhét, lelököm a karját a karfáról, és elfoglalom azt. Elvigyorodik, és egyszerűen megragadja a kezem, és a saját ujjaival összekulcsolja az enyémeket. A mosoly lehervad az arcomról, és hálát adok a szenteknek, amiért teljesen elsötétül a mozi, és elkezdődik a film.

Nos, a film annyira nem kötött le. Inkább azzal foglalkozom, hogy Ricsi végig a saját kezében tartja az enyémet. Még Brad Pitt-re sem tudtam rendesen oda figyelni, pedig az a pasi nem semmi!

A film végeztével, felállunk, és kimegyünk a moziból, miközben megbeszéljük, milyen volt. Hát... én nem igazán tudok hozzáfűzni sok dolgot ahhoz, amit ő mond, ezért inkább csak hallgatom.

Miután elhagyjuk a plázát, a parkba megyünk, ahol megint a 'sehol senki' szabály érvényesül. Csak mi ketten vagyunk, tekintve, hogy kulcs kell a bejutáshoz. Vagy szárnyak... esetleg egy feszítővas.

- Komolyan laktál New York-ban? - vonja fel a szemöldökét, miközben leülünk egy padra. Szorosan mellettem ül. A kezem a kezében. 

Asszem elájulok emberek!!

- Aha - erőltetem meg magam. - De nem volt nagy szám. Annyira nem bírtam, ahogy Amerikáért sem rajongok annyira, deeee békesség van köztünk - mosolyodom el. - Viszont Norvégiát, Finnországot, Hollandiát, és Angliát imádom. Minden ország vagy város, ahol sok az eső és hideg van, nekem az egyik kedvencem.

- Nem vagy egy tipikus lány - dönti félre a fejét, és úgy vizsgálgatja az arcom.

Felnevetek. - Szóval nem. Pedig eddig azt hittem! Sőt, teljesen biztos voltam benne, hogy tipikus lány vagyok. Akárhogy is érted!

- Más vagy, mint akikkel eddig beszéltem. Vagy csak a nagyon selejtekkel futottam össze.

- Ebből azt szűröm le, hogy jó értelemben nem vagyok "tipikus".

- Úgy értettem - bólint, majd egy kis ideig elengedi a kezem, de csak addig, amíg meggyújtja a cigijét. - Sosem szívtál még?

- De, egyszer - bólintok. - Szörnyű volt. Utálom, de megszoktam, a szüleim és a bátyám is cigizik, ahogy a családom legtöbb tagja, meg néhány barátom is, sőt a régi legjobb barátnőm is cigizett - vonok vállat.

- Nem tartod a kapcsolatot azokkal, akikkel régen jártál egy osztályba? - érdeklődik.

- Nem. Tegnap felköszöntöttek, és néhányszor váltottunk pár szót, mióta itt vagyok, de nem igazán. Hazudnék, ha azt mondanám, bánom. Annyira nem voltak nagy arcok. Akik fontosak számomra, azokkal úgyis telefonon tartom a kapcsolatot.

Elmesél magáról mindent. Majdnem mindent. De sok mindent! A régi suliját (kiderült, hogy másodikban jött ebbe), a gyerekkorát, a haverjait, akik nem ebbe a suliba járnak, mindent! Majdnem mindent. Kiderül, hogy milyen filmeket szeret, hogy nem szeret olvasni, de ha nagyon fontos, megteszi. Aztán kiderül, hogy nagyon szeret gitározni, énekelni, és dobolni is. Imádja a zenét, minden félét hallgat, ami jó. Néhány régi hülye sztorit is elmesél, amin csak röhögni tudok. Elmeséli, mi történt tizedikben, amikor nem voltam itt. Hát nem sok minden, de azért voltak ciki sztorik az osztálytársakról.

Minden másodpercét élvezem a két órás beszélgetésünknek. Mikor már eléggé sötét van (köszönöm ezúttal is a téli óráknak), elindulunk haza. Mármint hozzám haza. Hazakísér. Jesszusom, már gondolkodni sem tudok!

- Köszi a... mindent - mosolyodom el, mikor megállunk a kapunkban.

Vállat von, és neki dől a kapunak. Szorosabban fogja a kezem, majd a dzsekimnél fogva közelebb húz magához. Bal keze még mindig a kezemet tartja, a jobb viszont már a derekamon pihen.

A szívem kihagy pár ütemet az érzéstől, amit ő idéz elő bennem. Ő, és én is egyre közelebb hajolunk a másikhoz, és már majdnem, már majdnem megcsókol. Csakhogy ez nem következik be. Nem, mert a bátyám ezt a pillanatot választja ki arra, hogy kilépje azon a nyomorult ajtón.