7/Rosszul hallottam?

sziasztok

most csak meg szeretném köszönni a 15 feliratkozót<3

sietnem kell úgyhogy, csak kitettem a részt.:)

jó olvasááááást:D

xxBrooke

- Uramisten, fulladjatok meg mindketten! - kiabálok már én is torkom szakadtából.

Hihetetlen. Vagy fél órája ülök Ricsivel és Tomival szemben, miközben Marci mellőlem biztat, hogy beszéljek, de még szóhoz sem jutottam. Egyszer sem. Kiabálnak, ordítanak, a legjobb pedig ebben az egészben az, hogy még csak nem is értem, mit mondanak, mert egymással párhuzamosan őrjöngenek. A fejem már szinte fáj tőlük. Irányíthatatlanok mind ketten, és közben olyan gyerekesek, hogy legszívesebben bedobnám őket egy óvodába, hátha ott több sikerrel járnak a kordában tartásukkal, mint én!

Arra, hogy én is felemelem a hangom, már elcsitulnak. Meglepetten fordulnak felém, és csukják be mindketten a szájukat.

Marciéknál vagyunk, és szerintem a szomszédok már rég megbolondultak. Ezt az egész beszélgetést intézhettük volna nálunk is, akkor talán Johnny el tudta volna hallgattatni őket előbb is. Bár tudva, hogy Ricsiért szabályosan oda van, ez kérdéses.

- Nem tűnt fel, hogy itt vagyok? És talán mondanék valamit? Csak mert fél órája próbálok beszélni a hülye fejetekkel, ehhez képest még csak fel sem tűnt, hogy pofázok nektek! - kelek ki magamból dühösen artikulálva. Úgy felpofoznám hirtelen mindkettőt.

- Hallgatunk - ül le a kanapéra Ricsi amolyan "tőlem beszélhetsz" stílusban, mintha az előbbi idegessége felszívódott volna. Ettől pedig még dühösebb leszek. Nem tudom, miért, egyszerűen... 

- Öö... - nyöszörgök nyugalmat erőltetve magamra. Hirtelen fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Bocsánatot kéne kérnem? Azt már nem, ezt letisztáztam magamban már múltkor is. Most viszont itt ül Marci, aki elvárja tőlem. Nem úgy terveztem, hogy ő is velem lesz a beszélgetéskor, de mindegy. - Izé...

- Bocsánatot akar kérni - szól közbe Marci.

- Tessék? - a szemöldököm rögtön a homlokom közepére ugrik, mikor meghallom, mit mond Marci. - Azt leshetitek! Nincs miért bocsánatot kérnem. Az egész Ricsi hibája!

- Mi van? Az enyém? Már miért lenne az én hibám! Tiltakozhattál volna, mégsem tetted! - Ricsi már megint őrjöng. Király.

- Adtál te esélyt egyáltalán? Úgy ledöbbentem, hogy konkrétan megszólalni sem tudtam, de persze, hibáztassatok csak engem! - fújtatok mérgesen.

- Ha annyira Tomival akartál volna lenni, mondtad volna - villant egy gúnyos mosolyt Tomi felé.

- Csak azért ment veled, mert te ajánlottad fel neki először, hogy hazakíséred! - háborodik fel Tomi is.

- Nyugodtan áltasd csak magad ezzel - legyint Ricsi lazán, és nyugodtan. Hangulatingadozás Budai Richárd: ötös.

- Jaj, ne mond már, hogy komolyan gondolod, hogy téged választatott volna, ha esélyt adsz neki a választásra!

- Úgy imádom, hogy ti ezt megbeszélitek egymás között, de engem egyáltalán nem kérdeztek meg! - csattanok fel erőteljesen. Szívesen sikítanék egyet dühömben, vagy tépnék meg valakit, hogy kiadjam a feszkót.

- Oké, akkor mond meg! Melyikünkkel mentél volna, ha Ricsi nem rángatott volna el? - fordul felém Tomi kérdő tekintettel.

Egyértelmű, hogy mindketten azt várják, az ő neveiket mondjam. Én viszont nem akarom egyikőjüket sem megbántani. Sem beismerni, hogy ha választanom kellett volna, vonakodva ugyan, de Ricsivel mentem volna. Hogy miért? Mert... mert még mindig nagyon tetszik? Vagy mert tökre odavagyok minden szaváért? Mert laza? Mert rohadt jól néz ki? Mert irtózatosan bírom? Mert mellette sokkal könnyebben el tudok lazulni, mint bárki más mellett? Vagy csak azért, mert olyan jól érzem magam vele? Valamelyik ok a sok közül biztosan jó lenne a 'miért' kérdésre.

- Nem ez a lényeg - rázom meg a fejem. Ezzel a mondattal már magamat is nagyon összezavarom, mivel egyik percben ezt állítom, a másikban viszont már megcáfolom az előbbi mondatom. - Hanem, hogy ti elvileg barátok vagytok. És ez így nem helyes.

- A barátok a francokat - morogja Ricsi, és a lábait keresztbe felteszi a dohányzóasztalra. - Ismerjük egymást egy ideje, haverok voltunk. De nem barátok! A kettő között rohadt nagy a különbség!

- Tök mindegy...

- Szerintem is - szakít félbe bólogatva Ricsi.

- Hihetetlenül nehéz eset vagy! - kapom fel újból a vizet.

- Mondod ezt te! - horkan fel egy szemforgatás kíséretében.

- Én? - vonom kérdőre.

- Te - mosolyog rám azzal az elképesztően szép mosolyával.

- Menj a francba! - förmedek rá teljesen kikelve magamból.

- Te is jössz ám velem! - vág vissza. - Ha...

- Elég jól szórakozom rajtatok, gyerekek, de nem tudnánk túl lépni ezen? Csak felejtsük el, ami történt - ajánlja Marci tök logikusan.

- Ezt adom! Én szívesen elfelejteném - mondja Tomi.

Én és Ricsi még mindig egymást bámuljuk. Míg én próbálok szemmel ölni, ő jól szórakozik rajtam. Még a mosoly is ott ragadt az arcán! 

- Ti nem akarjátok elfelejteni? - kérdezi tőlünk Marci.

- Én nem igazán - rázza meg a fejét Ricsi. - Te igen? - intézi felém a kérdést.

Nem válaszolok. Telepatikusan próbálom megkínozni, megszólalni viszont nem tudok.
Azt hiszem még sosem voltam ilyen mérges. Talán csak egyszer, mikor a szüleim nem jöttek el az egyik kis kori fellépésemre. Akkor ennél is nagyobb balhét csaptam. Voltam azt hiszem... vagy hat éves. De akkor még kicsi voltam, az nem volt nagy dolog. Most viszont kitekerném Ricsi nyakát, annyira pipa vagyok rá. Miért nem lehet egyszerűen csak beismernie, hogy hibázott? Hogy ő cseszte el, és nem én? A másik meg, hogy miért kell ennyire helyesnek lennie? Annak ellenére, hogy szívesen rugdosnám egy másik kontinensre, még mindig nagyon szép a mosolya. Meg a szeme. A gyönyörű, barna szemeiről meg ne is beszéljünk! Lehetséges, hogy minél tovább nézem, annál jobban tetszik?
Elfordítom a fejem, majd a tenyerembe temetem az arcomat.
- Hihetetlen vagy! - förmedek rá, mikor felemelem a fejem, és újra ránézek.
- Bagoly mondja verébnek - dünnyögi Marci mellőlem, mire gyilkos pillantást vetek rá.
- Szerintem én lelépek - áll fel Tomi, majd köszönés nélkül elviharzik.
Nem veszem a fáradságot, hogy utána menjek, perpillanat magasról teszek rá. Csak azzal vagyok elfoglalva, hogy mennyire utálom, és mennyire odavagyok Ricsiért.
Lesütöm a szemem.
- Jó, felejtsük el! Tök mindegy - legyintek, és felsóhajtok.
Fárasztó a veszekedés az egyszer biztos.

*

A napok csak telnek, ahogy a hetek  is. Alig veszem észre, de már eljön a szülinapom hete. Szombaton fogom betölteni a tizenhetet, és ez tök király! Nem annyira, mint az édes tizenhatos év, vagy a felnőtt tizennyolcas, de mivel a tizenhét az előbbi kettő között van, valamilyen szinten nagyon jó betölteni. Főleg, mert valószínűleg az osztályban én vagyok az egyetlen, aki még mindig csak tizenhat éves. Igen, sajnos ez így van. Vagyis.. Tóti még tizenhat. Lesz is még december 29-ig. Ez egy kicsit azért vigasztal.
Ahhoz képest, hogy október van, nagyon hideg van, ezért előveszem a sálam, a téli kabátom, és a kedvenc Beanie sapkámat.
- Boldog tizenhetet! - kiáltja el magát vidáman Nóra a konyhában.
- Holnap lesz - mondom mosolyogva, és felkapom a hátizsákom. Gyors puszit nyomok Nóra arcára, majd elindulok kifelé. - De azért köszönöm! - kiáltok vissza.

Lassan ballagok az iskola felé, viszonylag hamar beérek. Mikor belépek a terembe, szemben találom magam... mindenkivel. Mosolyogva kezdik el nekem énekelni a Boldog születésnapot dalt, amit annyira utálok. Mindig sírok rajta, de csak mikor nekem éneklik. Nem tudom, miért. Meghatódom tőle.
Mint mindig, most is könnyek szöknek a szemembe. Miután befejezik az éneklést, egyenként ölelek meg mindenkit, kivéve Evelin-t, aki a terem hátsó felében kuporog, és megvető pillantásokkal jutalmaz minket.
- Köszönöm - veszem át a Hanna által felém nyújtott muffint, amibe egy égő gyertya van szúrva. Igazi, nagy, fehér viaszos gyertya. Nem szülinapi. Elnevetem magam a látványon.
- Miért sírsz, tündérke? - karol át vigyorogva Marci.
- Mindig ezt hozza ki belőlem ez a dal.
- De édes - rángatja meg az arcom, amolyan 'nagymamás' stílusban.

A nap további része unalmasan telik. Sajnos Holló nem kímél engem, feleltet, ahogy Polák is. A különbség, hogy Polák bír, és értem a kémiát, ezért ötöst kapok. Holló pedig utál, mert utálom a matekot, és ezért egyest kapok. Meg azért is, mert nem tudom az anyagot. Szóval bővült két számmal a jegyeim aránya. Király.
Este Marcihoz megyünk, mindenki ott van, aki számít az osztályból; Hanna, Tóti, Luca, Dalma, Ricsi, Dani, és Marci. A többiek nem jöttek, velük annyira nem vagyok jóban.
Pizza, kóla, chips, gumicukor, nyalóka, csoki, nutella, Fanta (nagy kedvencem), Sprite, és 7Up van az asztalon. A kaják teljesen össze vannak keveredve, abból kifolyólag, hogy kiöntöttük őket az egész asztallapra. Annyi eszünk azért volt, hogy az üdítőket a palackjukban hagytuk.

Gyorsan eltelik az idő, szinte rohan. Élvezem a "bulimat", egészen tízig, amikor úgy döntök, hogy nekem, a majdnem szülinaposnak, most haza kell mennie. Mindenkitől elbúcsúzom, és csórok egy maréknyi gumicukrot az asztalról, majd elindulok. A kapunál torpanok meg, amikor meghallom a nevemet.
- Hazakísérlek - mondja Ricsi, és felkapja a dzsekijét, majd a full capjét, és elindul felém.
Együtt sétálunk a kivilágított kis utcákon, néma csendben. A gumicukrot rágcsálom, szerintem ez az egy vagy öt perce van a számban.
- Kérsz? - nyújtom felé a tenyeremet, amiben még jó pár ilyen kis gumimaci van. Előbb meg se kínáltam! Bunkó vagy? Szerintem kicsit...
- Kösz, nem - röhög, majd megrázza a fejét.
Vállat vonok. - Több marad nekem.
- Figyelj csak! - gyújt rá egy cigire. Felé pillantok, jelezve, hogy mondhatja, hegyezem a fülem meg minden érzékemet. - Mit szólnál mondjuk mozihoz? Vasárnap - fordul felém, én pedig megtorpanok.
Rosszul hallottam?