sziasztok!
hát itt is vagyok. ma másodszorra. igazából kárpótolni akarlak titeket azért, mert szünetet tartottam, és mert nem tudtam válaszolni az előző részek kommentjeire. mindkettőt nagyon sajnálom, és szeretném, ha megbocsájtanátok :) a kommenteket (az összeset azokból az előző részekből, amikre nem tudtam válaszolni) nagyon szépen köszönöm, mindet elolvastam. az elkövetkezendőkben majd igyekszem mindre válaszolni, de ha még sem sikerülne, tudjátok, hogy mindig elolvasom őket, csak nincs mindig időm válaszolni. de nagyon szépen köszönöm az összeset, baromi hálás vagyok nektek, tényleg :) <3
itt a mai hosszú rész. remélem tetszeni fog:)
puszi, Brooke
december 12. szerda
Nehéz nap. Hosszú, és "kicsit" drámás, de... elölről. Mármint majdnem elölről. Szóval délelőtt nem volt semmi gond, az osztály ugyanúgy pörgött, mint szokott. Az órák ugyanúgy izgalmasan teltek a hülyéskedő fiúk miatt, én viszont végig untam az egész napot. Oké, várjunk. Helyesbítek: végiguntam, miközben Ricsin agyaltam. Már saját magamat tartom idegesítőnek a bizonytalanságom miatt, de nem tudok leállni a hisztivel. Minden tini lánynak vannak kétségei magával szemben, még a legnépszerűbb lánynak is a suliban, aki azt tetteti, hogy ő tökéletes. Mert a tökéletesség tettestésével mindig el akarunk rejteni valamit. Szóval mindenkinek vannak problémái magával kapcsolatban. Nekem is.
Kémi korrepen szimplán tanulunk Ricsivel, egy órán át bírja az anyagot, majd leállít, és közli velem, hogy ő legszívesebben feldugná Polák seggébe a kémia könyvet. Ezt én úgy értelmezem, hogy elege van, úgyhogy befejezzük a hétre.
Fáradtan dőlök le az ágyra Ricsi mellé, és kémlelni kezdem a plafont. Akaratom ellenére is újra a problémámra gondolok, és rájövök, hogy... szóval hogy talán le kéne fogynom. Nem vagyok nádszál kisasszony, míg Szandi az. Vékony, tényleg, de közben van alakja. Nekem is van alakom, de én nem vagyok modell alkat. Negyvenhét kiló vagyok, és 160 centi. Ez kicsit talán durva Ricsinek, és nem szeretne addig bármit is csinálni velem (gondolok itt most a szexre). Na, nem mintha én már most le akarnék vele feküdni, de jól esne, ha legalább csak egy kicsit is bepróbálkozna, hogy érezzem, minden szempontból kellek neki.
- Min agyalsz? - Ricsi két kezét a fejem két oldalánál támasztja meg, a lábai összekuszálódnak az enyémekkel. - Egész héten furcsa voltál. Múlthét péntek óta magadba vagy fordulva. - Megpuszilja a homlokomat.
- Csak Márkon. Tudod, meg a szüleimen - könnyen hazudok. Most az egyszer tényleg könnyen megy.
- Biztos? - vonja fel a szemöldökét.
- Ja - bólintok.
Mély levegőt vegyek, hogy legyűrjem a kitörni készülő siránkozást.
Hirtelen ötlettől vezérelve, a kezeimet Ricsi tarkójára simítom, és úgy húzom közelebb őt magamhoz. Először csak lágyan csókolom, majd egyre szenvedélyesebben. Annak ellenére, hogy ő van felül, én irányítok. Néhányszor az ajkába harapok, miközben a haját fésülöm át az ujjaimmal. Még közelebb húzom magamhoz, az egész teste az enyémhez simul. Fordítok a helyzetünkön, én kerülök felülre. A csípőjére ülök, és a nyakát kezdem csókolni, amitől egy visszafojtott morgást hallat. Kezei megfeszülnek a derekamon, próbálja visszafogni magát, amitől felbátorodom. Kezeimet a pólója alatt lévő kockáira simít, majd egyiket a mellkasára, hogy érezzem, mennyire dobog a szívem. Nem kell csalódnom, ugyanannyira gyorsan, mint az enyém. Másik kezemmel a V vonalát simogatom. Ajkaim visszatérnek az övéihez, s újra csókolni kezdem a száját. Felülök rajta, majd őt is felhúzom magamhoz. Elkezdem felfelé húzni a pólóját, s ő benne is lenne, egészen addig, amíg közelebb nem férkőzöm hozzá. Akkor leállít.
- Várj, várj! - lihegi. - Én... - felsóhajt, megfogja a derekam, és leemel magáról. A körmömet kezdem rágni idegességemben. Félek, hogy mit fog mondani. Te jó ég! SZÁNALMAS VAGYOK! Uramisten, de még mennyire, hogy szánalmas! Elképesztően nyomorult. Én... elakartam őt csábítani, miközben igazából nem is vagyok felkészülve a szexre vele, csak azért, hogy az egóm jól érezze magát. Azért az még mindig zavar, hogy leállított. Vagyis... úristen. Örülök, hogy leállított, mert megbántam volna másnapra, de zavar, hogy leállított, mert ez azt mutatja, hogy nem akarja. Nem akar engem. - Ez mi volt?
- Én csak... - kezdek bele, de nem engedi, hogy befejezzem.
- Nem értelek. Azt hiszem, sosem foglak megérteni, de ezt most még jobban nem értem - mély levegőt vesz, és belekezd. - Nem hiszem, hogy te ezt most tényleg akartad. És tudod, miért? Mert ismerlek. Tudom, hogy nem álltál volna készen rá, és ezt te is tudod. De akkor meg miért? Ha azt hiszed, hogy nekem kell bizonyítanod ilyesmivel, akkor közlöm veled, hogy tévedsz! Nincs szükségem arra, hogy úgy feküdj le velem, hogy te másnap megbánnád az egészet.
- Nem ezért - motyogom. Kínos. Az egész helyzet kínos számomra. - Oké, beszélnünk kell - sóhajtok fel kelletlenül. Teljes testével felém fordul, és kíváncsian fürkész, majd felvonja a szemöldökét, jelezve, hogy beszéljek. - Szóval, ha szakítani akarnál velem...
- Mi van? - emeli fel a hangját értetlenkedve.
- Had fejezzem be! - figyelmeztetem. - Szóval, ha szakítani akarnál velem ezután a beszélgetés után, komolyan mondom, megértenélek. Sőt! Azt sem értem, hogy eddig, miért nem szakítottál velem, de most nem ez a lényeg. Szóval. Nem akarsz velem lefeküdni - közlöm a tényt.
- Mármint most? Vagy mikor?
- Úgy általánosságban. - Nem kezd el vigyorogni, de a nevető ráncok összefutnak a szeme körül, amiből rögtön levágom, hogy ez szórakoztatta. Én viszont nem állok le, folytatom. - És ez zavar. Mármint, örülök neki. Jesszus, nem jól mondom! Szóval, tisztázzuk, hogy nem állok készen rá, ahogy már tudod. De!
- De? - Most már vigyorog.
- Ne mosolyogj, ez most komoly! - szólok rá, mire magára erőlteti a komolyságot. Nem figyelek rá. - Szandi...
- Szandi? - döbben le most már tényleg komolyan.
- Igen. Mindenki odavan érte! Komolyan mindenki! Mert modell alkat, és szép. És én ezt megértem. Na most. Szandi ellentéte vagyok én. Mert nincs modell alkatom, és átlagos vagyok. És azt hiszem, ez meg magyarázza azt, hogy miért nem akarsz velem lefeküdni. Úgy értem: egyszer sem próbálkoztál be. Pedig ebben korban köztudott, hogy ha nem próbálkozol be a barátnődnél, akkor két lehetőség adott: 1) a barátnőd oka, mert nem elég ahhoz, hogy megkívánd, és 2) meleg vagy. Szóval a két lehetőségből én az elsőre voksolok. Idegesít, hogy nem kívánsz engem, tudod? De megértem, ha Szandit például igen. Szóval, ha szakítani szeretnél velem, hogy lefeküdhess vele, vagy más vele egy szinten lévő lánnyal, akkor megértelen, és...
- Egy kérdésem lenne azért, ha nem bánod. - Bólintok, jelezve, hogy kérdezhet. - Te teljesen hülye vagy?
- Én nem! Én csak észreveszem azt, ami nincs! És számodra nincs meg a vágy, hogy lefeküdj velem!
- Aha, és ezt most abból következtetted ki, hogy nem akarom rád erőltetni a szexet. Ugye tudod, hogy ez nevetséges! Kívánlak! Talán jobban is, mint kellene - nevet fel zavartan. - Fogalmad sincs, hány pózban képzeltem el magunkat! Csakhogy tudom, mi történt Tomival, és ezek után képtelen vagyok tovább menni veled. Mert félek, hogy felzaklatlak, vagy esetleg összetörsz. Nem akarlak bántani, nem akarom, hogy miattam legyél szomorú.
- Tudod, hogy túlléptem a dolgon - mondom dacosan.
- Vagy csak azt hiszed...
- Tudom, hogy túlléptem rajta! - csattanok fel. Pillanatok alatt sikerült felháborodnom, ami aggasztó. - Nem vagyok olyan gyenge, mint azt hiszed.
- Nem mondtam, hogy gyenge vagy. De ez azért nem kis dolog, ugye tudod? Nem kell azt mondanod, hogy minden rendben van, hogy ha nincs.
- De minden rendben van!
Mint akit rakétából lőnek ki, állok fel az ágyamról. Mérges vagyok rá, amiért ennyire nem tudja elhinni, hogy túl tudok lépni a dolgokon. Képes vagyok túllépni ezen, mert nem vagyok egy kislány, aki semmivel sem tud megbirkózni.
- Hogy lenne már rendben? - Ő is feláll. - Nem beszélted meg senkivel, hogy mi történt! Vagy hogy mit éreztél utána! Senkivel sem beszéltél róla, még Nórának sem mondtad el. Ha velem nem akarsz beszélni róla, akkor legalább mással tedd meg! Utálom látni, hogy elrejted még magad elől is az érzéseidet! Tudom, hogy nem vagy rendben. Csak magadat akarod meggyőzni azzal, hogy jól vagy!
- Ez nem igaz! - tiltakozom rögtön.
Szinte már kiabálunk egymással. Mindketten idegesek vagyunk, és dühösek a másikra.
- Tudod, mit? - túr bele a hajába. - Holnap beszéljünk róla. Addig gondold át.
- Nincs mit átgondolnom - rázom meg a fejem.
- Oké. Akkor ezt is gondold át - mondja, majd egy ajtó csapódás kíséretében elhagyja a szobámat.
Egész este gondolkodom, és most már nem az eredeti problémámon, hanem a Tomi-ügyön. Lehet, hogy Ricsinek tényleg igaza van, és csak magamat próbálom áltatni, és meggyőzni? Tényleg ennyire elrejtem az érzéseimet? Félek kimutatni őket, ezt tudom. De én jól vagyok - azt hiszem. Jól vagyok. Biztosan. Tök jól. Minden oké. Okés vagyok. Basszus, tökre nem vagyok! Szarul vagyok. Nagyon. Zaklatott vagyok. Szeretnék tovább lépni rajta, de ez nyomot hagyott bennem. Sokat agyalok rajta, hogy őszinte legyek, csak próbálom a minimálisra csökkenteni a pillanatokat, amikor eszembe jut, mi történt aznap éjjel. A csuklómon lévő nagy, lila-zöld folt már eltűnt. Mivel folyton hosszú ujjú pulcsit vettem fel, senkinek sem tűnt fel Ricsin, Hannán, Marcin és Danin kívül. A fizikai sebek elmúltak, a lelki sebeim viszont mélyek. Annyira, hogy még én is alig akarok tudomást venni róluk.
Lesz okom bocsánatot kérni Ricsitől, az már biztos.
december 13. csütörtök
Hazudnék, ha azt mondanám, nem Ricsi miatt öltözöm ki. Nem igazán veszek fel szoknyát, még csak kétszer tettem, de mind két alkalommal oda volt érte, szóval úgy döntök, megint boldoggá teszem. Mert igazából félek a bocsánat kéréstől. Kicsit erősebb, de megbotránkoztathatónak nem mondható sminket kenek fel magamra. És mivel a mai napon sokkal többet foglalkozom az öltözködéssel, s egyéb dolgokkal, mint általában, sietek a suliba. A kapuban találkozom Hannával.
- Te... szoknyában vagy? - kérdezi döbbenten.
- Összevesztünk tegnap Ricsivel - vonok vállat. - Kell a meggyőzés ereje.
- Tudom, hogy összevesztetek - bólint. Elindulunk befelé. - Danival Skype-oltam tegnap, mikor berontott Ricsi, és elkezdett tombolni.
- Na azért annyira nem vesztünk össze, hogy tomboljon - kerekednek ki a szemeim.
- Tudod, milyen. Hirtelen haragú tud lenni - mondja. - Aztán tanácsot kért tőlem, hogy mégis hogy értsen meg téged - kuncog.
- És mit mondtál? - nevetek fel.
- Hogy sosem fog megérteni. Tulajdonképpen néha én sem értelek, szóval... - hagyja a mondat végét lógni a levegőben. Szóval nem tud mit mondani Ricsinek.
Ennyi titokzatos lennék? Most komolyan?
A terembe érve nyugtázzuk Hannával, hogy már csak mi hiányoztunk. Irodalom órán mindig egymás mellett ülünk november eleje óta, ezért nem fejezzük be a dolgok kivesézését. A leghátsó, középső padba ülünk le. Az ablak felől padsor legvégéből Ricsi fordítja felém a fejét, majd mikor észreveszi, hogy szoknyában vagyok, félredönti a fejét, és megvizsgálja a lábaimat. Elfordulok, mielőtt észrevenné, hogy mosolygok. Miután kipakolom a cuccom, lehajtom a fejem a padomon pihenő karomra, és tovább hallgatom Hannát.
- Tetszik neked Dani? - kérdezem meg tök nyugodtan, miután már a tizenötödik mondatának főszereplőjeként hallom meg Dani nevét.
- Hát... izé... Dani mindenkinek tetszik - kerüli az egyenes válaszadást rögtön. - Úgy értem, nagyon helyes, és szép a szeme, és nagyon jól eltudok vele beszélgetni, és mindig megnevettet, és megért, de nem tetszik - rázza meg a fejét, mire elmosolyodom.
Hát persze, hogy nem tetszik neki! Mit is gondoltam! (Érezhető a szarkazmus?)
Az irodalom gyorsan eltelik. Charles Beudelarie dekadenciájáról beszélgetünk, amit mindenki un, de különös mód, senki sem szól bele az órába.
Dupla angolon Ricsi tök véletlenül belerúg a székembe, mikor az asztalomat megkerülve próbál eljutni Danihoz. A mosolyomat elrejtem úgy, hogy lehajtom a fejem, de biztos vagyok benne, hogy tudja, mosolygok. Nem is olyan félelmetes az egész, mint gondoltam reggel.
Az egészet lyukas óráig húzzuk, vagyis húzom. Lyukas órán aztán kimegyünk a parkba. Nincs hideg, a hó sem esett, ahogy múltkor az időjós mondta, és még a nap is süt. Eléggé melegem is van a kabátban, ezért leveszem. A fűben ülünk, körben. Én Ricsi mellett. Én és Marci voltunk az elsők akik leültek, majd a többiek mellénk telepedtek, szóval így jött ki, hogy Ricsi most mellettem ül. A térdünk összeér, A kezét, amiben a meggyújtott cigije van, az én térdemen pihen. az ő lába ki van nyújtva, én viszont törökülésben vagyok.
Mint mindig, most is Hanna megy el a boltba, de őt elkíséri Dani is, majd mikor Marci szembesül azzal, hogy itt kell maradnia velünk inkább ő is lelép. Az az elmélete, hogy mi vagy nyalakodni fogunk itt, a parkban, vagy veszekedni, és ő egyikre sem kíváncsi. Szóval kettesben maradok Ricsivel.
Ránézek, ő is rám. A szeme csillog, és azt hiszem, most sokkal kékebb, mint általában. Csak nézem őt, de nem zavarja. Ő is engem néz. Megvizsgálja az arcom minden egyes szegletét, ahogy én is teszem. Elmosolyodik, mikor a tekintetünk újra találkozik.
- Sajnálom - bököm ki végre nagy nehezen, de őszintén. Tényleg sajnálom, hogy olyan gyorsan kaptam fel a vizet, és kiabálni kezdtem vele.
- Tudom. - Bólint, majd beleszív a cigarettájába, én pedig csak nézem, ahogy a szája mozdul. Ahogy beleszív a cigijébe. Ahogy bent tartja, majd kifújja a füstöt.
- És megbocsájtasz? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian.
- Megbocsássak? - kérdez vissza tettetett hűvösséggel.
- Igen! - bólogatok hevesen.
- Szóval igen - gondolkodik el, majd feláll. Követem a mozdulatait, én is felállok, mert kíváncsi vagyok, mit akar ebből az egészből kihozni.
Mikor meglátja, hogy én is felálltam, megragadja a kezem, és magához húz. Nem dobja el a maradék (eléggé kicsi) cigijét, inkább a kezében tartja, minthogy eldobja a fűbe - logikus.
- Talán megbocsájtok - suttogja a számba.
Halványan elmosolyodom, átkarolom a nyakát, majd a hajába túrok. Hiányzott a haja. Alig hat-hét órán keresztül láthattam, de meg nem foghattam, és ez alighanem kikészített. De most, hogy hozzáérhetek, sokkal jobban érzem magam.
- Oké - leheli, amint hozzápréselődöm. - De csak mert szoknyában vagy.
Felnevetek, ő pedig szélesen elmosolyodik.
- Hiányoztál - suttogja, mintha attól félne, valaki meghallja. Csak nekem szánja ezt a szót, és ettől megremeg a gyomrom.
Belemarkol a derekamba. Általában így szokta. Mikor csókolózni készülünk sosem karolja át a derekamat, inkább megfogja, és úgy húz közelebb magához, és nekem ez a megoldás sokkal jobban tetszik. Óvatosan fog, hogy a cigije vége, nehogy megégesse az épphogy kikandikáló derekamat. Mivel derékig érő a szoknyám felső része (odáig kell felhúzni), és a lenge, szintén derékig érő pulcsim tényleg eléggé lenge, nyújtózkodás közben mindig kicsit feljebb húzódik. Így a hüvelyujja a csupasz bőrömet érinti, aminek hatására apró áramütéseket érzek az érintett pontnál.
- Miért nem csókolsz már meg? - kérdezem sóvárogva.
- Várom, hogy te csókolj meg engem - mondja nevetve.
- Miért nekem kéne? - kérdezem értetlenkedve.
- Mert te kérsz tőlem bocsánatot - magyarázza.
- Pont ezért kéne nekem megcsókolnod engem, hogy megmutasd, nem haragszol - akadékoskodom.
- Jesszusom, mindjárt én csókollak meg mindkettőtöket! - szól közbe Marci, mire én összerezzenek ijedtemben, de nem fordulok feléjük.
Végül én adom be a derekamat, nem pedig ő. Ő kitartóbb, mint én. Szóval megcsókolom, de úgy, hogy megbánja, amiért nem ő tette. A keze megfeszül a derekamon, amikor belemerülünk, mint ahogy mindig. Ilyenkor általában az egész teste megfeszül, és még közelebb férkőzik hozzám.
- Ugye tudod, hogy baromi nagy hülyeséget mondtál tegnap? - kérdezi Ricsi.
A mellkasán fekszem, náluk vagyunk a szobájában. Túl vagyunk egy Walking Dead maratonon, este tíz van, ezért azt hiszem, indulnom kéne. Nórának már nyolckor üzentem, hogy ne maradjon fel sokáig miattam, Ricsi majd hazakísér, vagy fogok egy taxit.
- Mármint? - kérdezem. Nem tudom behatárolni, melyik hülyeségemre is gondol.
- Hogy nem kívánlak - mondja, az én arcomat pedig elönti a pír. Még én is meglepődöm, hogy hozhattam fel tegnap egy ilyen ciki témát. Mármint, zavarba ejtő erről beszélni... - Komolyan, Feli - az állam alá nyúl, s felemeli a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. - Nekem nem kell más. Még egy éjszakára sem! Fogalmad sincs róla, mennyire akarlak. De nem akarom átlépni a határokat, mert tudom, hogy te még várni szeretnél, és megértem. Tomi miatt. És most, hogy te is tudod, hogy nem vagy túl ezen az egészen, még jobban megerősíti azt, hogy tényleg nem kéne túl mennünk azon a határon. Várok rád. Az, hogy nem erőltetek valamit, nem jelenti azt, hogy nem akarom - mondja, majd puszit nyom a homlokomra, amit tulajdonképpen sokkal jobban szeretek, mint egy csókot. Sokkal gyengédebb, és személyesebb. - Egyébként sem tudhatod, mire szoktam gondolni reggelente - vicceli el a dolgot. Egy pillanatra elmélázok, hogy hogy is értheti ezt, majd rájövök, hogy általában a fiúknak reggelente... nos, van egy kis problémájuk lent. Mikor viszont leesik, egy párnát nyomok az arcába nevetve.
- Seggfej - puszilom meg az arcát. - Mennem kéne. Elég késő van - mondom, miután felülök.
- Oké - pattan fel, majd felránt magával.
Lent a szüleivel és a testvéreivel találjuk szembe magunkat.
- Már mész is, Feli? - kérdezi az apukája mosolyogva.
- Tíz óra múlt - mondom. - Már egy ideje egyébként is otthon kéne lennem - mosolygok a szüleire.
- Ricsi, említetted már...? - kezdi az anyukája, de Ricsi a fejét rázva jelzi, hogy nem. Nem említette.
- Mit? - kérdezem hol a szüleire, hol rá nézve.
- Majd beszélünk róla a kocsiban - mondja Ricsi, mire nekem felszalad az egyik szemöldököm.
Szóval akkor most taxizunk?
Elbúcsúzom a szüleitől, és a testvéreitől.
Ahelyett, hogy az utcára mennénk, a garázsba vezet. Három autó áll egymás mellett. Egy Chevrolet jeep, egy régi Ford, és egy Jeep Commander. Eltátom a számat. Ez szép. Komolyan.
- Válassz! - mondja Ricsi, miután az összes villanyt felkapcsolja (van vagy négy).
- Választhatok? - döbbenek le teljesen.
- Ja.
- Oké, tisztázzuk. Te tudsz vezetni, ugye? Mert ha most akarsz megtanulni, akkor közlöm, hogy van két lábunk. És én még használni is tudom. Tudod, egy-egy bal, és egy-egy jobb.
Felnevet. - Tudok vezetni - biztosít. - Válassz már!
- Ú, akkor a Commander-t - mutatok a fekete példányra.
- Azt hittem elkezdesz majd mutogatni, hogy "úristen, azt a nagy feketét" - röhög ki, mire én a vállába öklözök.
- Értek a kocsikhoz - közlöm vele büszkén. - Mindig is fiús kislány voltam kiskoromban - mondom.
Ricsi elveszi a kulcsot, s kinyitja az autót. Beszállunk.
- Én amolyan rózsaszín, fodros szoknyás kislánynak képzellek el - mondja. Beteszi a slusszkulcsot a helyére.
- Kedves - fintorgok. - Csak hogy tudd, a videójátékok terén is megállom a helyem. Focizni, és baseball-ozni is tudok, emellett Kickboxoltam öt évig. Ó, és meg tudok szerelni egy szökőkutat is - hencegek komolytalanul.
- Honnan a fenéből tudsz szökőkutat szerelni? - nevet fel.
Kikanyarodunk az útra, Ricsi pedig vezet. Előre. És jól, hogy őszinte legyen. Azért az övemet bekapcsolom menet közben, és mivel észreveszem, hogy neki sincs bekapcsolva, ezért hát kikapcsolom az enyémet, átnyúlok előtte (csak óvatosan, hogy ne takarjam el a képet), és bekapcsolom neki, s utána magamnak is újra.
- Volt egy szökőkutunk Los Angelesben, és a szerelő, mikor elromlott nagyon kedves volt, én pedig kértem, hogy tanítsa meg nekem.
- Akkor te fogod megszerelni a szökőkutunkat - mondja, miközben egy futópillantást vet rám.
- Nincs is szökőkutatok! - mondom.
- Már csak azért is beszerzünk egyet. - Most én nevetek fel.
Nem mondanám, hogy teljesen nyugodtan ülöm végig az utat, ugyanis Ricsi nem egyszer hülyéskedik. Pl.: fél kézzel a combomat fogja (mondjuk ezt egész végig), felém fordul egy kicsit, rágyújt stb. Az utóbbi miatt eléggé mérges vagyok rá, de nem szólok bele, mert igazából dögös, de nem nézem jó szemmel, ha már itt tartunk. Akármennyire is jól áll neki, nem kéne cigiznie. Főleg, mert délutánonként három-négy szálat is elszív. Ha már csak lecsökkentené a napi adagját, boldogabb lennék és nyugodtabb.
Mikor megérkezünk, elbúcsúzom tőle. Nos, a búcsú kezdetekor fél tizenegy volt, most pedig háromnegyed tizenegy van. Mondanám, hogy sokat beszélgettünk, de nem lenne igaz. Beszélgettünk, arról, hogy a sebességváltó a legrosszabb helyen van, hogy a biztonsági öv túl szoros, és biztonságos, és hogy ideje lenne bemennem, de ő ezt nem akarja, szóval maradjak. Végül azért mégis bemegyek, és mivel Márk még a nappaliban nézi a tv-t, csatlakozom hozzá. Nem mondom, hogy örülök a sorozatválasztásának (The Walking Dead), mivel nem. Már láttam az első évadot, de azért megnézem vele. Közben pedig mesél arról, hogy Georgia hiányzik neki, és nem rég beszéltek telefonon. Márknak lelkiismeret furdalása van, nem mellesleg, és ezt csak most mondja.
- Az én hibám - mondja majd beleiszik a kezében tartott sörbe. - Nem kellett volna odavinnem! Mit is gondoltam?! Hogy majd nyugodtan végigülik az egészet? Hogy lehettem ennyire hülye? - sóhajt fel fájdalmasan.
Dupla angolon Ricsi tök véletlenül belerúg a székembe, mikor az asztalomat megkerülve próbál eljutni Danihoz. A mosolyomat elrejtem úgy, hogy lehajtom a fejem, de biztos vagyok benne, hogy tudja, mosolygok. Nem is olyan félelmetes az egész, mint gondoltam reggel.
Az egészet lyukas óráig húzzuk, vagyis húzom. Lyukas órán aztán kimegyünk a parkba. Nincs hideg, a hó sem esett, ahogy múltkor az időjós mondta, és még a nap is süt. Eléggé melegem is van a kabátban, ezért leveszem. A fűben ülünk, körben. Én Ricsi mellett. Én és Marci voltunk az elsők akik leültek, majd a többiek mellénk telepedtek, szóval így jött ki, hogy Ricsi most mellettem ül. A térdünk összeér, A kezét, amiben a meggyújtott cigije van, az én térdemen pihen. az ő lába ki van nyújtva, én viszont törökülésben vagyok.
Mint mindig, most is Hanna megy el a boltba, de őt elkíséri Dani is, majd mikor Marci szembesül azzal, hogy itt kell maradnia velünk inkább ő is lelép. Az az elmélete, hogy mi vagy nyalakodni fogunk itt, a parkban, vagy veszekedni, és ő egyikre sem kíváncsi. Szóval kettesben maradok Ricsivel.
Ránézek, ő is rám. A szeme csillog, és azt hiszem, most sokkal kékebb, mint általában. Csak nézem őt, de nem zavarja. Ő is engem néz. Megvizsgálja az arcom minden egyes szegletét, ahogy én is teszem. Elmosolyodik, mikor a tekintetünk újra találkozik.
- Sajnálom - bököm ki végre nagy nehezen, de őszintén. Tényleg sajnálom, hogy olyan gyorsan kaptam fel a vizet, és kiabálni kezdtem vele.
- Tudom. - Bólint, majd beleszív a cigarettájába, én pedig csak nézem, ahogy a szája mozdul. Ahogy beleszív a cigijébe. Ahogy bent tartja, majd kifújja a füstöt.
- És megbocsájtasz? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian.
- Megbocsássak? - kérdez vissza tettetett hűvösséggel.
- Igen! - bólogatok hevesen.
- Szóval igen - gondolkodik el, majd feláll. Követem a mozdulatait, én is felállok, mert kíváncsi vagyok, mit akar ebből az egészből kihozni.
Mikor meglátja, hogy én is felálltam, megragadja a kezem, és magához húz. Nem dobja el a maradék (eléggé kicsi) cigijét, inkább a kezében tartja, minthogy eldobja a fűbe - logikus.
- Talán megbocsájtok - suttogja a számba.
Halványan elmosolyodom, átkarolom a nyakát, majd a hajába túrok. Hiányzott a haja. Alig hat-hét órán keresztül láthattam, de meg nem foghattam, és ez alighanem kikészített. De most, hogy hozzáérhetek, sokkal jobban érzem magam.
- Oké - leheli, amint hozzápréselődöm. - De csak mert szoknyában vagy.
Felnevetek, ő pedig szélesen elmosolyodik.
- Hiányoztál - suttogja, mintha attól félne, valaki meghallja. Csak nekem szánja ezt a szót, és ettől megremeg a gyomrom.
Belemarkol a derekamba. Általában így szokta. Mikor csókolózni készülünk sosem karolja át a derekamat, inkább megfogja, és úgy húz közelebb magához, és nekem ez a megoldás sokkal jobban tetszik. Óvatosan fog, hogy a cigije vége, nehogy megégesse az épphogy kikandikáló derekamat. Mivel derékig érő a szoknyám felső része (odáig kell felhúzni), és a lenge, szintén derékig érő pulcsim tényleg eléggé lenge, nyújtózkodás közben mindig kicsit feljebb húzódik. Így a hüvelyujja a csupasz bőrömet érinti, aminek hatására apró áramütéseket érzek az érintett pontnál.
- Miért nem csókolsz már meg? - kérdezem sóvárogva.
- Várom, hogy te csókolj meg engem - mondja nevetve.
- Miért nekem kéne? - kérdezem értetlenkedve.
- Mert te kérsz tőlem bocsánatot - magyarázza.
- Pont ezért kéne nekem megcsókolnod engem, hogy megmutasd, nem haragszol - akadékoskodom.
- Jesszusom, mindjárt én csókollak meg mindkettőtöket! - szól közbe Marci, mire én összerezzenek ijedtemben, de nem fordulok feléjük.
Végül én adom be a derekamat, nem pedig ő. Ő kitartóbb, mint én. Szóval megcsókolom, de úgy, hogy megbánja, amiért nem ő tette. A keze megfeszül a derekamon, amikor belemerülünk, mint ahogy mindig. Ilyenkor általában az egész teste megfeszül, és még közelebb férkőzik hozzám.
- Ugye tudod, hogy baromi nagy hülyeséget mondtál tegnap? - kérdezi Ricsi.
A mellkasán fekszem, náluk vagyunk a szobájában. Túl vagyunk egy Walking Dead maratonon, este tíz van, ezért azt hiszem, indulnom kéne. Nórának már nyolckor üzentem, hogy ne maradjon fel sokáig miattam, Ricsi majd hazakísér, vagy fogok egy taxit.
- Mármint? - kérdezem. Nem tudom behatárolni, melyik hülyeségemre is gondol.
- Hogy nem kívánlak - mondja, az én arcomat pedig elönti a pír. Még én is meglepődöm, hogy hozhattam fel tegnap egy ilyen ciki témát. Mármint, zavarba ejtő erről beszélni... - Komolyan, Feli - az állam alá nyúl, s felemeli a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. - Nekem nem kell más. Még egy éjszakára sem! Fogalmad sincs róla, mennyire akarlak. De nem akarom átlépni a határokat, mert tudom, hogy te még várni szeretnél, és megértem. Tomi miatt. És most, hogy te is tudod, hogy nem vagy túl ezen az egészen, még jobban megerősíti azt, hogy tényleg nem kéne túl mennünk azon a határon. Várok rád. Az, hogy nem erőltetek valamit, nem jelenti azt, hogy nem akarom - mondja, majd puszit nyom a homlokomra, amit tulajdonképpen sokkal jobban szeretek, mint egy csókot. Sokkal gyengédebb, és személyesebb. - Egyébként sem tudhatod, mire szoktam gondolni reggelente - vicceli el a dolgot. Egy pillanatra elmélázok, hogy hogy is értheti ezt, majd rájövök, hogy általában a fiúknak reggelente... nos, van egy kis problémájuk lent. Mikor viszont leesik, egy párnát nyomok az arcába nevetve.
- Seggfej - puszilom meg az arcát. - Mennem kéne. Elég késő van - mondom, miután felülök.
- Oké - pattan fel, majd felránt magával.
Lent a szüleivel és a testvéreivel találjuk szembe magunkat.
- Már mész is, Feli? - kérdezi az apukája mosolyogva.
- Tíz óra múlt - mondom. - Már egy ideje egyébként is otthon kéne lennem - mosolygok a szüleire.
- Ricsi, említetted már...? - kezdi az anyukája, de Ricsi a fejét rázva jelzi, hogy nem. Nem említette.
- Mit? - kérdezem hol a szüleire, hol rá nézve.
- Majd beszélünk róla a kocsiban - mondja Ricsi, mire nekem felszalad az egyik szemöldököm.
Szóval akkor most taxizunk?
Elbúcsúzom a szüleitől, és a testvéreitől.
Ahelyett, hogy az utcára mennénk, a garázsba vezet. Három autó áll egymás mellett. Egy Chevrolet jeep, egy régi Ford, és egy Jeep Commander. Eltátom a számat. Ez szép. Komolyan.
- Válassz! - mondja Ricsi, miután az összes villanyt felkapcsolja (van vagy négy).
- Választhatok? - döbbenek le teljesen.
- Ja.
- Oké, tisztázzuk. Te tudsz vezetni, ugye? Mert ha most akarsz megtanulni, akkor közlöm, hogy van két lábunk. És én még használni is tudom. Tudod, egy-egy bal, és egy-egy jobb.
Felnevet. - Tudok vezetni - biztosít. - Válassz már!
- Ú, akkor a Commander-t - mutatok a fekete példányra.
- Azt hittem elkezdesz majd mutogatni, hogy "úristen, azt a nagy feketét" - röhög ki, mire én a vállába öklözök.
- Értek a kocsikhoz - közlöm vele büszkén. - Mindig is fiús kislány voltam kiskoromban - mondom.
Ricsi elveszi a kulcsot, s kinyitja az autót. Beszállunk.
- Én amolyan rózsaszín, fodros szoknyás kislánynak képzellek el - mondja. Beteszi a slusszkulcsot a helyére.
- Kedves - fintorgok. - Csak hogy tudd, a videójátékok terén is megállom a helyem. Focizni, és baseball-ozni is tudok, emellett Kickboxoltam öt évig. Ó, és meg tudok szerelni egy szökőkutat is - hencegek komolytalanul.
- Honnan a fenéből tudsz szökőkutat szerelni? - nevet fel.
Kikanyarodunk az útra, Ricsi pedig vezet. Előre. És jól, hogy őszinte legyen. Azért az övemet bekapcsolom menet közben, és mivel észreveszem, hogy neki sincs bekapcsolva, ezért hát kikapcsolom az enyémet, átnyúlok előtte (csak óvatosan, hogy ne takarjam el a képet), és bekapcsolom neki, s utána magamnak is újra.
- Volt egy szökőkutunk Los Angelesben, és a szerelő, mikor elromlott nagyon kedves volt, én pedig kértem, hogy tanítsa meg nekem.
- Akkor te fogod megszerelni a szökőkutunkat - mondja, miközben egy futópillantást vet rám.
- Nincs is szökőkutatok! - mondom.
- Már csak azért is beszerzünk egyet. - Most én nevetek fel.
Nem mondanám, hogy teljesen nyugodtan ülöm végig az utat, ugyanis Ricsi nem egyszer hülyéskedik. Pl.: fél kézzel a combomat fogja (mondjuk ezt egész végig), felém fordul egy kicsit, rágyújt stb. Az utóbbi miatt eléggé mérges vagyok rá, de nem szólok bele, mert igazából dögös, de nem nézem jó szemmel, ha már itt tartunk. Akármennyire is jól áll neki, nem kéne cigiznie. Főleg, mert délutánonként három-négy szálat is elszív. Ha már csak lecsökkentené a napi adagját, boldogabb lennék és nyugodtabb.
Mikor megérkezünk, elbúcsúzom tőle. Nos, a búcsú kezdetekor fél tizenegy volt, most pedig háromnegyed tizenegy van. Mondanám, hogy sokat beszélgettünk, de nem lenne igaz. Beszélgettünk, arról, hogy a sebességváltó a legrosszabb helyen van, hogy a biztonsági öv túl szoros, és biztonságos, és hogy ideje lenne bemennem, de ő ezt nem akarja, szóval maradjak. Végül azért mégis bemegyek, és mivel Márk még a nappaliban nézi a tv-t, csatlakozom hozzá. Nem mondom, hogy örülök a sorozatválasztásának (The Walking Dead), mivel nem. Már láttam az első évadot, de azért megnézem vele. Közben pedig mesél arról, hogy Georgia hiányzik neki, és nem rég beszéltek telefonon. Márknak lelkiismeret furdalása van, nem mellesleg, és ezt csak most mondja.
 |
| Zörményi Márk |
- Nem a te hibád. Te bíztál bennük. Nem kellett volna, de a te részedről ez hízelgő volt. Be akartad mutatni nekik, ez nem bűn. Nem te rontottad el - bújok hozzá, hogy érezze, itt vagyok neki. Átkarolja a vállamat.
- Akkor is fáj. Mert bántották őt. Nem érdemelte volna meg.
- Megértelek - bólintok. - De nem szabad ezen agyalnod, különben még rosszabbul fogod érezni magad. Nem kerestek, egyébként?
- Apa egyszer felhívott, és írt e-mailt is, hogy sajnálja. Anya viszont leszarja az egészet.
- Jellemző - forgatom a szemeimet. - Anya már csak ilyen. Apa könnyebb eset.
- Ja - bólint. - Egyébként nem fogok itt szilveszterezni. Elmegyek Georgiához. Olyan gyorsan leléptem, hogy csak pár szót tudtunk beszélni, és megérdemli, hogy vele legyek. Szüksége van rá. És nekem is rá.
- Elképesztő vagy - mondom mosolyogva. - Komolyan eddig azt hittem, inmunis vagy erre az egész szerelem dologra, de most...
- Nem vagyok szerelmes - tagadja le rögtön, pedig nyilvánvaló.
- Hát persze, hogy nem vagy - paskolom meg a mellkasát szórakozottan. - Az viszont mát biztos, hogy egy családból vagyunk. - Hisz' mindketten próbáljuk tagadni a nyilvánvalót.
