2014. január 31., péntek

9/A bajom te vagy!


Fáradtan dőlök le az ágyamra, miközben magamban ócsárolom a bátyámat. Ez azért szemétség volt tőle. Elvileg csak ki akarta hozni a szemetet, a gáz csak az, hogy azt bent hagyta. De! Nem hogy bement volna érte, hogy legalább egy kicsit is elhiggyük, kint maradt, és megvárta, míg Ricsi elbúcsúzik tőlem. Egy "szia"-val, hisz' hülye lenne a bátyám előtt megcsókolni. Mindegy, ezen most már változtatni senki sem tud, de azért mérges vagyok Márkra. Szemét állat.

Nem tudom, mit várjak a mai naptól. Talán Ricsi majd meg akarja velem beszélni? Á, ő nem olyan. Valószínűleg csak hagyja a francba, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.
Gyorsan felöltözöm, felkapom a táskám és a kabátom, és elindulok a suliba. December elseje van, ehhez hűen pedig elég hideg, viszont nem esik a hó. Inkább az eső szemerkél, de nekem ez tökéletesen megfelel.
A suli előtt találkozom Hannával, aki éppen egy Rubik kockát próbál kirakni, eléggé nehézkesen.
- Mióta bajlódsz vele? - kérdezem, miközben karon ragadom, és elindulunk a terem felé. 
Matek... pff, rosszul kezdődik a hét.
- Egy ideje - mondja, mikor eljut a tudatáig, hogy kérdeztem valamit.
Mosolyogva megrázom a fejem, majd benyitok a terembe. Nem mondom, eléggé meglepődök, mikor meglátom a helyiséget. Minden szanaszét, a padok csálén, össze-vissza állnak, a székek a padokon. A kréták és a tábla szivacsok árván a földön hevernek, miközben Marci az egyik színes krétával kiszínezi a táblát, mert "unja a zöldet". Pirosat akar, vagyis ezt mondja, mikor megkérdezem.
- Háborús övezet - motyogom, majd megbököm Hannát, aki erre felnéz, és eltátja a száját. Erre ő sem számított, az hét szentség!
- Hú! - lép egyet hátra, mikor elröpül a feje előtt egy matek tankönyv. Igen ám, neki szerencséje volt, engem viszont telibe talál egy krétaporos szivacs, aminek köszönhetően úgy nézhetek ki, mint Hófehérke.
- Szép a képed! - kiáltja Martin röhögve.
- Kapd be! - vágom hozzá bájosan pislogva, majd ledörzsölöm a képemről a krétát.
Már éppen fordulnék meg, mikor beleütközök valakibe. Hát igen, ki másba, mint Ricsi? Abban reménykedtem tegnap, hogy valamilyen titokzatos oknál fogva, ma nem jön suliba, és nem kell megejtenünk egy kínos találkozást. Aha, igen. Mégse.
Próbálok úgy köszönni, mintha mi sem történt volna, és azt hiszem megy is.
- Meg ne próbáld még egyszer! - figyelmeztetem Martint, aki erre még jobban kezd röhögni.
Azt hiszem kicsit feszült vagyok. Kicsit. A lényeg a "kicsit"-en van.
- Itt meg mi folyik? - kérdezi Ricsi kicsit sokkolva. Álmosan pislog körbe, szerintem még azt sem tudja, milyen óra jön, vagy melyik osztályterembe van. Vagy hogy kik ezek a hülyék körülötte.
Vállat vonok. - Hétfő van. Matekkal kezdünk. Szerintem kezd az agyukra menni Holló meg a másodfokú egyenletek. Esetleg a suli. Vagy csak unatkoznak - tippelgetek, és próbálom elterelni a saját figyelmemet, hogy ne a majdnem csókunkra gondoljak.
- Aha - mondja vontatottak. - Melyik az én helyem? - néz rám tanácstalanul.
- Asszem az ott hátul - mutatok az egyik nyomin állóra, aminek a tetején egy szék-piramis van. - De nem biztos!
- Kösz - biccent, majd elindul hátra. Megy, megy, aztán megtorpan. Szerintem felébredt, vagy... vagy csak újra elaludt. Nem tudom.
Ma annyi mindent nem tudok!
Lassan fordul meg, és egy kicsit közelebb jön. Szólásra nyitja a száját, majd egy ideig gondolkodik, hogy megszólaljon-e egyáltalán. Egy idő után felvonom a szemöldököm, ezzel próbálom jelezni neki, hogy kíváncsian várom, mit fog mondani.
-  Figyelj... - az ajkait benedvesíti a nyelvével, amitől majd' elolvadok. - Tegnap, az... - benn akad a lélegzetem. Nem tudja befejezni a mondatot, célozgatni próbál, hogy én mondjak valamit.
- Mármint? - kérdezem és sikerül visszafognom a hangomban a halványan kikívánkozó remegést.
- Amikor hazakísértelek - mondja, és úgy tűnik, máris élénkebb lett.
- Öö... - ennyit sikerül kinyögnöm, nem többet. Hirtelen rohadt szerencsétlennek érzem magam. - Hát elfelejthetjük... - motyogom, mire felszökik a szemöldöke a homloka közepére.
Egy pillanatig csak kínos csöndben állunk egymással szemben, majd egy szivacs repül el köztünk, mire Ricsi dühösen fordul Martin felé.
- A rohadt életbe, te állat, nem látod, hogy beszélgetünk? - förmed rá mérgesen. Az egész terem elcsendesül, és mindenki megáll, mintha megdermednének. - Mi a faszt néztek? - csattan fel. Ennyi kell ahhoz, hogy a többiek folytassák, amit abbahagytak. Visszafordul hozzám. - Tőlem aztán! - legyint.

Rosszat mondtam. Most már tudom, mert Ricsi egész nap levegőnek néz. Sajnos ez mellékesen egy szerencsétlen nap is számára, mert ő felel töriből, fizikából, olaszból és angolból is. Az olasszal és az angollal nincs gondja, ötöst kap, de a töri és a fizika rögtön egy karó. És mindezt úgy, hogy közben engem bámult gyilkos tekintettel. Mint aki ki akar nyírni... vagy nem is tudom. Emellett Dani sem ápolt ma jó kapcsolatot velem, ő sem szólt hozzám. Haragszanak. Hogy miért azt nem tudom. Marci tudja, ezért úgy gondolom, vele kéne beszélnem, de mikor rákérdezek, egyáltalán nem mond semmit a dologról, csak össze-vissza beszél. Leesik, hogy direkt csinálja, és tényleg tud valamit, csak nekem nem mondja el. Az utolsó órán viszont már az egész osztály csúnyán néz rám. Nem mondom, hogy szemetek, mert nem azok, beszélnek velem, ha arról van szó, de a pillantásukból ki tudom venni, hogy nem éppen vagyok a kedvencük.

A dolog egészen szerdáig húzódik. Ricsi ugyanúgy jön kémiára, de gyorsan le is lép. Fél óra után ő kijelenti, hogy unja, és elhúz innen. Nem akarom visszatartani, mert ha menni akar, akkor menjen, nem kötelező itt lennie, velem. Szóval útjára engedem. Ezután viszont úgy gondolom, beszélnem kell valakivel, szóval felhívom Clara-t, azt, akire mindig számíthatok, a lányt, aki bár egy másik földrészen van, mindenben próbál segíteni. Los Angeles-ben él, még két éve ismerkedtünk meg, de azóta beszélünk, és tartjuk a kapcsolatot.
- Szia - szól bele angolul, és érzem a hangján, hogy mosolyog.
- Szia - köszönök én is angolul.
Ezek után pedig beszélünk és beszélünk. Tanácsot kérek tőle, azt mondja, ejtsem, mert Ricsi egy seggfej. Oké, hát ez nem segített sokat, de elmondta a véleményét, és ez sokat jelent. Miután ő is lelkizett nekem a szemét pasijáról, aki egy hete megcsalta, még nosztalgiázunk egy kicsit, és megbeszéljük, hogy a téli szünetben leugrik Budapestre. Ez bearanyozza az egész hetemet, ezek után minden nap boldog vagyok, és ez Hannának és Marcinak is feltűnik, de nem kérdeznek rá, én pedig úgy döntök, ha nem érdekli őket, akkor hát nem mondok semmit.

- Na, jó! - ragadom meg Ricsi karját, és visszarántom, mikor tesi után készül bemenni az öltözőbe. - Mi a franc bajod van? Mi a franc baja van mindenkinek? Mit tettem? És ne vágj ilyen képet! Haragszol rám, ez tény, csak az a gáz, hogy fogalmam sincs, miért! És hogy ehhez mi köze mindenkinek. Értékelném, ha mondanál valamit, mert ez kibaszottul idegesítő!
- Semmi - von vállat, megigazítja a haját. - Miért gondolod, hogy bármi bajom van?
- Tudod, nagyon jól megy neked, hogy itt - mutatok az arcára - mindent elrejts, de azért nem vagyok hülye. Feltűnik, ha valaki pipa rám.
Csönd. Pár perc csönd, és nem viccelek, tényleg eltelik pár perc.
- Komolyan nem tudod, mi a bajom? - röhög fel erőltetetten, mire összeráncolom a szemöldököm. Veszi az adást. - A bajom te vagy!
- Én? - akadok ki rögtön.
- Igen te! - megböki a vállam. -Rohadt idegesítő, hogy nem vagy képes bármilyen egyértelmű jelet küldeni. Azt hittem jól érezted magad vasárnap, komolyan voltam olyan hülye és azt hittem, ha megcsókollak végre, VÉGRE észreveszed, hogy bejössz nekem. Egy hiba volt, hogy a csók nem történt meg, és hogy te másnap azt mondtad, felejtsük el, ami meg sem történt.. Pedig, mikor ott álltunk a kapuban, kurvára úgy tűnt, hogy te is akarod. De asszem valamit rohadtul elnéztem vagy csak te vagy ilyen elcseszett!
- Nem vagyok elcseszett! - csattanok fel.
- Jesszus, most valltam be, hogy bejössz, és neked csak az esett le, hogy azt mondtam, elcseszett vagy? - túr bele a hajába egy hitetlen vigyorral.
- Mi van?
- Tagoljam, baszd ki?! - förmed rám, mire én csak elvigyorodom.
- Á, nem kell - legyintek teljes nyugodtsággal. Hirtelen minden haragom elszállt, és csak arra tudok koncentrálni, hogy bejövök neki. Tetszem neki! Juj! Bejövök BUDAI RICSINEK! Emberek, ezt tegyük közzé a híradóba, plíz!
- Most meg mit vigyorogsz, mint egy hülye? - vonja fel az egyik szemöldökét már higgadtabban.
- Semmit!
- Komolyan nem akarsz több szóból összeállított mondatot kiejteni a szádon? - nyög fel kelletlenül.
- Talán majd később - mosolygok büszkén, és győzedelmes fölényességgel.
- Rohadt jó - sóhajt fel. - Ugye tudod, hogy nem tudom, most mit kéne tennem?
- Rájöttem - bólintok, elnézve a merev testtartását.
- Ilyen még komolyan nem volt velem! - neveti el magát őszintén. - Mindig tudtam, mit kéne mondanom, vagy tennem, bezzeg most, hogy itt vagy, a faszom se tudja, mit vársz! Eskü imádkozom azért, hogy végre normális dolgot mond, és elmondd a véleményed!
- A véleményemet akarod tudni? - kérdezem. Bólint. - A véleményem az, hogy durva az, hogy bejövök én, egy normál csaj, egy olyan srácnak, mint te.
- Te tényleg nagyon lebecsülöd magad - dönti oldalra a fejét és úgy állapítja meg ezt.
- Nem, csak tisztában vagyok magammal. Őszintén? Szerintem nem vagyok olyan ronda. De azért ez így tényleg nagyon hihetetlen! - mutogatok idiótán kettőnk kötött oda-vissza.
- Nem, tényleg nem vagy ronda - biccent elismerően.
- Kösz - forgatom meg a szemeimet.
- Nincs mit - von vállat, és neki dől a falnak, ahogy általában szokott. - Akkor?
- Mi akkor? - mosolyodom el, de persze tudom, mire gondol.
- Mond el, mit gondolsz - mondja. - Mond el, mit akarsz, ha egyáltalán akarsz tőlem valamit!
- Ugyan ki ne akarna valamit tőled!
Elvigyorodik, majd elkapja a derekamat. Kezeimet a mellkasára fektetem, és úgy nézek a szemeibe. Habozás nélkül húz egyre közelebb magához, miközben én lábujjhegyre állok, így megkönnyítve a dolgát. De hát nem is a mi osztályunk lenne, ha nem zavarnának meg. Időzítés csillagos ötös.
- Mi a szart csináltok ti? - dugja ki a fejét Marci. Meg Dani. És Norbi, Martin, Bence.
Ricsi idegesen felsóhajt. - Néha komolyan nagyon szívesen rúgnálak fel! - fordul Marci felé, aki erre vihogni kezd, mert ugyebár lejött neki, hogy mit terveztünk. Ahogy Dani is. És Norbi, Martin, Bence.
- Oké, értem! - legyint, majd elkezdi hessegetni a többieket befelé. - Na, menjetek libuskák!
- Libuska a faszod! - csapja tarkóm Marcit Dani.
Felnevetek.
- Feli! - visít Hanna, még mindig tesi cuccban. A kezében a Rubik kocka ki van rakva, így nem nehéz megfejteni, minek örül annyira. Mosolyogva gratulálok neki. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy tényleg kirakja, de megemelem előtte a kalapom, nagyon ügyesen megcsinálta. Én biztos totálisan elszúrtam volna az egészet. - Gyere, muszáj öltözni! Még senki sincs kész, és egyébként is fogadtunk Tótival, hogy előbb kész leszek, mint ő. - Megragadja a karom, és minden további nélkül elkezd vonszolni az öltözőig. Az ajkamba harapva nézek vissza Ricsire, aki csak lesüti a szemét, majd kicsit feszülten bemegy a fiúk öltözőjébe.

- Várj! - ragadja meg Ricsi a karom, miután Marci és Dani elmennek focira. Igazából Ricsinek sem ártana mennie, mert ő is játszik, de mégsem mozdul. - Valamit elfelejtettél - mosolyodik féloldalasan.
Halvány mosollyal az arcomon lépek hozzá közelebb, és karolom át a nyakát, ő pedig a derekamat a kabátom alatt. Hajol felém, s az ajkát az enyémre tapasztja, olyan erőszakosan szorítja az én számra az övét, hogy derékből hátra kell hajolnom. A gerincem majdnem kitörik, bár azért a hajam még nem súrolja a földet, de biztos vagyok benne, hogy a hátam szép ívet mutat másoknak, habár senki sincs már az udvaron. A szájra pusziból lassan csók alakul ki, nyelvével lassan végigsimít az enyémen, míg én a hajába túrok. Kapok egy ráadást is. Meg mégy egyet, még egyet, még egyet és még egyet. Na meg még egy utolsó... előttit.
Lassan elszakadunk egymástól. Homlokát az enyémnek dönti. Kiegyenesedem, és végre kényelmes háttartást veszek fel.
- Megnézed az edzést? - kérdezi lihegve.
- Nem hiszem - rázom meg a fejem enyhén.
- Mostantól a barátnőm vagy - ráncolja össze a szemöldökét.
- Ezért kötelező megnéznem a focit? - nevetek fel szinte a szájába.
- Olyasmi - bólint mosolyogva. - Hivatalos vagy az első sorba!
- Majd máskor - biggyesztem le az ajkaimat. - Márknak csomagolnia kell, és mennie, én pedig ott akarok lenni, mikor lelép. Valószínűleg pezsgőt bontok, vagy csak dalra fakadok. Még vacillálok a kettő között.
- Esetleg csináld a kettőt egyszerre - mondja, és kicsit eltávolodik, de csak annyira, amennyire kell.
- Hú, jó ötlet - bólintok elismerően. - Na lelépek! - nyomok egy gyors puszit a szájára, amit persze ő csókká alakít.
- Oké - mosolyogva csókol meg újra, és újra. - Menj csak - suttogja, és megint kapok tőle egyet.
- Ahhoz el kéne, hogy engedj! - tanácsolom, és végleg elhúzódom tőle.
A keze lassan leesik a derekamról.
Nagy vigyorral az arcomon megyek haza, és segítek csomagolni Márknak. Mikor kilép az ajtón, megölelem, megpuszilom (aminek már nem örül annyira), aztán integetve becsukom mögötte az ajtót. Azért nagyon örülök, hogy eljött. Természetesen imádom őt, de huzamosabb ideig kibírni őt, nagy feladat.













2014. január 22., szerda

8/Majdnem

sziasztok!:)
na itt is van a rész.
nem tudom mikor hozok következőt. tényleg. a fél évim... hát nem a legjobb. a 4-es átlagom meg van, de kémiából kettes lettem, matekból hármas, és a biosz jegyem még kérdéses (4 vs 3, ez itt a kérdés).
matekot nem erőltetem, itthon tudják, hogy a hármas tőlem óriási teljesítmény. mi tagadás a reál tantárgyak nem mennek, valószínűleg sosem fognak. viszont a többiből jól állok, perfect angol tudásommal úton útfélen villogok, szóval majd ez lesz a távpontom. meeeeg a jó központim. mert jó lett. remélem. vagyis olyan 60-70 pontos, ami nekem jó:D 
na nem is beszélek tovább, jó szórakozást a részhez és bocsi, hogy ott kellett befejeznem, ahol:)<3
xxBrooke

- Tessék? - döbbenek le teljesen.
Szóval ez most egy randi lenne? Vagy csak simán baráti dolog? Nem tudom, melyiknek örülnék jobban, mindenesetre szívesen elmennék vele. A baj csak az, hogy... hogy túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy ezt bevalljam neki.
- Mozi. Vasárnap - egyszerűsíti le szórakozottan, és kifújja a nikotinnal teli füstöt a résnyire nyitott ajkai között.
- Miért? - kérdezem kíváncsian.
- Mer' miért ne? - von vállat mosolyogva, és neki dől az egyik lámpaoszlopnak. 
Zsebre dugom a kezeimet, és az ajkamat rágva kezdek agyalni a válaszon. Ha gyorsan vágom rá, hogy el akarok menni, akkor leesik neki, mennyire oda vagyok érte. Ha viszont túl sokat kattogok rajta, azt veszi le belőle, hogy egyáltalán nincs kedvem elmenni vele. A kettő variáció közül egyik sem megfelelő, ezért valahol az aranyközépúton szeretnék haladni. Szóval egy kis idő után bólintok, magamban pedig sikítok egyet örömömben. 
De a kérdés még mindig fenn áll: ez most egy randi? Oké, tudom, hogy gáz vagyok, de annyira nem hívtak még sokan randizni. Csak párszor, de akkor egyértelműen fejezték ki, mi a céljuk. Ricsi ennek ellenére kétértelmű jeleket küld felém.
*
- Hiányoztál, húgi - ölel meg a bátyám, Márk a reptéren.
Fél órás álldogálás után végre elindulunk haza. Vagyis Nórához. Mindegy, egy és ugyanaz a kettő. Márk út közben elmeséli, milyen a londoni egyetem, és maga a város. Szinte elképedve hallgatom a történeteit, amik egyszerre nevettetnek, és döbbentenek meg. Hihetetlen arcokkal ismerkedett meg az első szemeszterben, és azt mondja, az egyetem a legjobb dolog, ami valaha történhetett vele. Na, én erre kikértem magamnak, hogy nem a születésem áll a lista elején. Erre ő elröhögte magát. Kösz szépen, érződik a szeretet.

A szülinapomon a facebook falam túlpörög. Bombáznak a szülinapi köszöntésekkel. Magyar, angol, holland, német, francia és spanyol nyelveken is megkapom ugyanazt, én pedig a megfelelő nyelven írok egy szép köszönömöt. Azok, akik jobban ismernek, inkább üzenetben kívánnak nekem boldog, booooldog szülinapot, amire szívesebben válaszolok. A telefonom is néha felszólal, egy-egy hívást és sms-t is kapok. Egy régi, francia barátnőmmel például órákig tudtam volna beszélgetni, ha Márk nem szól közbe, így hát letettük. Persze, meg is értem, mivel nem azért jött ide, hogy azt lássa, leszarom.
Miután kikapcsolom a gépem és a telefonom is egyben, faggatni kezd.
- Barátaid?
- Vannak - bólintok.
- Suli?
- Jól megy.
- Pasi?
- Hagyjál! - mondom egy kis gondolkozás után. Az ágyamra ülök, és a fejem egy párnába fúrom, nehogy észrevegye a vörös arcszínemet. Akaratlanul is Ricsire gondolok, majd eszembe jut Tomi is, aki szintén felköszöntött, igaz, csak egy rövid, semleges, közömbös üzenetet kaptam, de azért örülök neki.
- Beszélj! - rántja ki a kezemből a párnát, és a szoba másik végébe vágja, ezzel leveri az egyik könyvemet.
- Anyád! - csúszik ki a számon.
- A tiéd is - mosolyog rám bájosan. - Na, fosd a szót, lányom!
- Hát... a neve Ricsi. És olyan...
- Édi? Cuki? Ari? Ennivaló? - rebegteti a pilláit lányos lelkesedéssel és hanggal.
- Bonyolult - vágom rá gondolkodás nélkül, mire elkomolyodik. Ezt hallva rögtön megváltozik a hangulata, sokkal komolyabban vesz most már. Int, hogy folytassam. - Nagyon bonyolult - fejtem ki. - Más. Nagyon. Irtózatosan helyes, és  rohadt jól néz ki, de annyira nehéz megfelejteni őt, hogy... fú! Nagyon. Teljesen mások vagyunk. Alig ismerem két hónapja, máris veszekedtünk egy párat, eközben pedig nagyon jó barátok vagyunk. Jó fej, nem viszi túlzásba a beszédet, mégis nagyon jól megértjük egymást. Menő. A suliban a legnépszerűbb, de nincs elszállva magától. Nagyon tetszik. Nagyon kedvelem, de nem vagyok szerelmes. - Ennyi 'nagyon'-t még sosem sűrítettem egy szentbeszédbe.
- Ezt nem nehéz elhinnem, nem esel könnyen szerelembe - bólint.
- Veled ellentétbe - pillantok rá. Eddig a fekete körmeimet néztem és piszkáltam.
- Az most mindegy - legyint. - A lényeg, hogy elég szimpatikusnak tűnik, de ha népszerű, és mivel azt mondtad népszerű, meg "helyes", akkor sok lány lehet oda érte. Ha téged választ, akkor két variáció van: unatkozik, és te vagy a legkézenfekvőbb, vagy a legszórakoztatóbb. Vaaaaagy, tényleg kedvel, és akkor nagyon meg kell becsülnöd, mert ezek szerint akkor okkal választott téged. - Elgondolkodok azon, amit mond, és végül arra jutok, hogy igaza van. Ricsinek millió lány omlik a lába elé, és ha mégis engem hívott randira, akkor vagy nagyon szórakoztató lehet számára a hülyítésem, vagy tényleg tetszem neki. Oké, az utolsó variációra akaratlanul is hevesebben kezd verni a szívem, de ezt az istenért nem vallanám be senkinek sem.
A témát lezárom, és inkább visszakérdezek, ő pedig mesélni kezd egy szexi, dögös, fekete haj-kék szem-barna bőr lányról, akibe tisztára szerelmes. Igen, szerelmes, pedig elvileg még csak pár hete találkozott vele először. Őt ismerve, már rég meg volt neki a lány, de randira még nem hívta. Jellemző!
*
Görcsösen kezdek kutakodni a szekrényemben. Ricsi egykor írt egy sms-t, hogy négyre készüljek el, mert nem fog rám várni. Kétségem sem volt afelől, hogy komolyan gondolja-e, biztos nem várna, nem olyan. 
Elvileg az öltözködéssel, az összképpel és ruhákkal ki lehet fejezni a hangulatunkat, vagy azt, hogy mit érzünk. Nos, én nem akarom, hogy görcsösnek lásson, aki teper azért, hogy jól nézzen ki. Márpedig most nagyon tepernék, hogy jól nézzek ki, mert ha úgy jelenek meg, mint mikor először találkoztam Tomival és egyben először mentem moziba Ricsivel... na hát az nagyon gáz lenne. Ricsi tuti sarkon fordulna. De nem is akartam egy kicicomázott kis picsának tűnni, szóval egy egyszerű ruhadarabokból összeválogatott szettet állítok össze fél négykor. A sminkemmel nem bajlódom sokat, csak egy egyszerű, szolidat kenek fel az arcomra. A hajammal sem kezdek babrálni, kifésülöm, majd kicsit összeborzolom, és máris van formája. Egy sóhajjal nézem a tükörképem. Nem a legjobb formám, de ez van. Már nem lenne időm átöltözni.

Ricsi
1 perced van, hogy leérj!

Szinte rohanok, úgy, hogy a lépcső alján sikerül majdnem orra esnem. Ha nem kapaszkodom meg a korlátban, tuti törött orral kellene a kórházba szállítani.
- Hová sietsz? - kérdezi Márk szórakozottan. Valószínűleg végig nézte a majdnem-esésemet.
- Moziba - mondom és kicsit lenyugtatom magam, hogy ne lássa majd rajtam, rohantam lefelé, nehogy elmenjen.
- Mehetek én is? - csillan fel a szeme.
- Nem - rázom meg a fejem. - Moziba megyek a fiúval - hangsúlyozom ki az "a fiúval" részt, majd intek neki, és kilépek az ajtón. 
Ricsi a kapunak támaszkodva vár rám, miközben Johnny körbeugrálja. Apró mosollyal az arcán vakarja meg a nagy állat fülét, majd mikor a kutya felé fordulva ugatni kezd, és még jobban csóválja a farkát, felnéz. 
- Nem tudom, miért vártam, hogy szoknyában fogsz jönni - sóhajt fel drámaian.
- Én sem - rázom meg fejem mosolyogva.
Hát így indulunk el a legközelebbi plázába. Ő, a fekete csőfarmerében, szimpla fehér pólójában, szürke dzsekijében, és fehér-fekete Conversében rohadt jól néz ki. Én meg a saját magam nyuzga ruháiban... egyáltalán nem nézek ki jól.
Az utat végig beszélgetjük. Azt hiszem kellett ez a kis emlékeztető arról, hogy milyen könnyű is elbeszélgetni vele. Miközben a semmiről dumálunk, megérkezünk. Bent lehúzom a dzsekim cipzárát, de nem veszem le. Furcsán kezd méregetni a pólómat, majd a Beanie sapimat.
- Long Island, New York, California... - kezdi sorolni. Az első kettő a pólóm feliratára utal, az utolsó pedig a sapkám alján, apró betűkkel van felírva.
- Ó, tudod, ma Amerikát támogatom - mentem ki magam gyorsan, mire elröhögi magát.
*
Z Világháború. Közös megegyezéssel választjuk ki ezt a filmet. Egy nagy adag popcornnal, ő kólával, én fantával, vonulunk be a terembe. A leghátsó sorban foglalunk helyet. Nem vagyunk túl sokan. Néhány középen és hátul ülünk, úgy húszan lehetünk a teremben, ami nem nagy létszám.
A bemutatót végigkommentáljuk, persze csak halkan, de van egy rész, amikor már majdnem kiköpöm a fantámat az előttem ülő nyakára. A férfi gyilkos nézéssel fordul hátra, mire Ricsi ártatlan arckifejezéssel, és teljes természetességgel kezd mutogatni rám. Mielőtt tiltakozhatnék, a pasi csak legyint egyet, majd egy morgással visszafordul. Azért cserébe, hogy elviszem a balhét, lelököm a karját a karfáról, és elfoglalom azt. Elvigyorodik, és egyszerűen megragadja a kezem, és a saját ujjaival összekulcsolja az enyémeket. A mosoly lehervad az arcomról, és hálát adok a szenteknek, amiért teljesen elsötétül a mozi, és elkezdődik a film.

Nos, a film annyira nem kötött le. Inkább azzal foglalkozom, hogy Ricsi végig a saját kezében tartja az enyémet. Még Brad Pitt-re sem tudtam rendesen oda figyelni, pedig az a pasi nem semmi!
A film végeztével, felállunk, és kimegyünk a moziból, miközben megbeszéljük, milyen volt. Hát... én nem igazán tudok hozzáfűzni sok dolgot ahhoz, amit ő mond, ezért inkább csak hallgatom.
Miután elhagyjuk a plázát, a parkba megyünk, ahol megint a 'sehol senki' szabály érvényesül. Csak mi ketten vagyunk, tekintve, hogy kulcs kell a bejutáshoz. Vagy szárnyak... esetleg egy feszítővas.
- Komolyan laktál New York-ban? - vonja fel a szemöldökét, miközben leülünk egy padra. Szorosan mellettem ül. A kezem a kezében. 
Asszem elájulok emberek!!
- Aha - erőltetem meg magam. - De nem volt nagy szám. Annyira nem bírtam, ahogy Amerikáért sem rajongok annyira, deeee békesség van köztünk - mosolyodom el. - Viszont Norvégiát, Finnországot, Hollandiát, és Angliát imádom. Minden ország vagy város, ahol sok az eső és hideg van, nekem az egyik kedvencem.
- Nem vagy egy tipikus lány - dönti félre a fejét, és úgy vizsgálgatja az arcom.
Felnevetek. - Szóval nem. Pedig eddig azt hittem! Sőt, teljesen biztos voltam benne, hogy tipikus lány vagyok. Akárhogy is érted!
- Más vagy, mint akikkel eddig beszéltem. Vagy csak a nagyon selejtekkel futottam össze.
- Ebből azt szűröm le, hogy jó értelemben nem vagyok "tipikus".
- Úgy értettem - bólint, majd egy kis ideig elengedi a kezem, de csak addig, amíg meggyújtja a cigijét. - Sosem szívtál még?
- De, egyszer - bólintok. - Szörnyű volt. Utálom, de megszoktam, a szüleim és a bátyám is cigizik, ahogy a családom legtöbb tagja, meg néhány barátom is, sőt a régi legjobb barátnőm is cigizett - vonok vállat.
- Nem tartod a kapcsolatot azokkal, akikkel régen jártál egy osztályba? - érdeklődik.
- Nem. Tegnap felköszöntöttek, és néhányszor váltottunk pár szót, mióta itt vagyok, de nem igazán. Hazudnék, ha azt mondanám, bánom. Annyira nem voltak nagy arcok. Akik fontosak számomra, azokkal úgyis telefonon tartom a kapcsolatot.

Elmesél magáról mindent. Majdnem mindent. De sok mindent! A régi suliját (kiderült, hogy másodikban jött ebbe), a gyerekkorát, a haverjait, akik nem ebbe a suliba járnak, mindent! Majdnem mindent. Kiderül, hogy milyen filmeket szeret, hogy nem szeret olvasni, de ha nagyon fontos, megteszi. Aztán kiderül, hogy nagyon szeret gitározni, énekelni, és dobolni is. Imádja a zenét, minden félét hallgat, ami jó. Néhány régi hülye sztorit is elmesél, amin csak röhögni tudok. Elmeséli, mi történt tizedikben, amikor nem voltam itt. Hát nem sok minden, de azért voltak ciki sztorik az osztálytársakról.

Minden másodpercét élvezem a két órás beszélgetésünknek. Mikor már eléggé sötét van (köszönöm ezúttal is a téli óráknak), elindulunk haza. Mármint hozzám haza. Hazakísér. Jesszusom, már gondolkodni sem tudok!
- Köszi a... mindent - mosolyodom el, mikor megállunk a kapunkban.
Vállat von, és neki dől a kapunak. Szorosabban fogja a kezem, majd a dzsekimnél fogva közelebb húz magához. Bal keze még mindig a kezemet tartja, a jobb viszont már a derekamon pihen.
A szívem kihagy pár ütemet az érzéstől, amit ő idéz elő bennem. Ő, és én is egyre közelebb hajolunk a másikhoz, és már majdnem, már majdnem megcsókol. Csakhogy ez nem következik be. Nem, mert a bátyám ezt a pillanatot választja ki arra, hogy kilépje azon a nyomorult ajtón.

2014. január 17., péntek

7/Rosszul hallottam?

sziasztok
most csak meg szeretném köszönni a 15 feliratkozót<3
sietnem kell úgyhogy, csak kitettem a részt.:)
jó olvasááááást:D
xxBrooke
- Uramisten, fulladjatok meg mindketten! - kiabálok már én is torkom szakadtából.
Hihetetlen. Vagy fél órája ülök Ricsivel és Tomival szemben, miközben Marci mellőlem biztat, hogy beszéljek, de még szóhoz sem jutottam. Egyszer sem. Kiabálnak, ordítanak, a legjobb pedig ebben az egészben az, hogy még csak nem is értem, mit mondanak, mert egymással párhuzamosan őrjöngenek. A fejem már szinte fáj tőlük. Irányíthatatlanok mind ketten, és közben olyan gyerekesek, hogy legszívesebben bedobnám őket egy óvodába, hátha ott több sikerrel járnak a kordában tartásukkal, mint én!
Arra, hogy én is felemelem a hangom, már elcsitulnak. Meglepetten fordulnak felém, és csukják be mindketten a szájukat.
Marciéknál vagyunk, és szerintem a szomszédok már rég megbolondultak. Ezt az egész beszélgetést intézhettük volna nálunk is, akkor talán Johnny el tudta volna hallgattatni őket előbb is. Bár tudva, hogy Ricsiért szabályosan oda van, ez kérdéses.
- Nem tűnt fel, hogy itt vagyok? És talán mondanék valamit? Csak mert fél órája próbálok beszélni a hülye fejetekkel, ehhez képest még csak fel sem tűnt, hogy pofázok nektek! - kelek ki magamból dühösen artikulálva. Úgy felpofoznám hirtelen mindkettőt.
- Hallgatunk - ül le a kanapéra Ricsi amolyan "tőlem beszélhetsz" stílusban, mintha az előbbi idegessége felszívódott volna. Ettől pedig még dühösebb leszek. Nem tudom, miért, egyszerűen... 
- Öö... - nyöszörgök nyugalmat erőltetve magamra. Hirtelen fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Bocsánatot kéne kérnem? Azt már nem, ezt letisztáztam magamban már múltkor is. Most viszont itt ül Marci, aki elvárja tőlem. Nem úgy terveztem, hogy ő is velem lesz a beszélgetéskor, de mindegy. - Izé...
- Bocsánatot akar kérni - szól közbe Marci.
- Tessék? - a szemöldököm rögtön a homlokom közepére ugrik, mikor meghallom, mit mond Marci. - Azt leshetitek! Nincs miért bocsánatot kérnem. Az egész Ricsi hibája!
- Mi van? Az enyém? Már miért lenne az én hibám! Tiltakozhattál volna, mégsem tetted! - Ricsi már megint őrjöng. Király.
- Adtál te esélyt egyáltalán? Úgy ledöbbentem, hogy konkrétan megszólalni sem tudtam, de persze, hibáztassatok csak engem! - fújtatok mérgesen.
- Ha annyira Tomival akartál volna lenni, mondtad volna - villant egy gúnyos mosolyt Tomi felé.
- Csak azért ment veled, mert te ajánlottad fel neki először, hogy hazakíséred! - háborodik fel Tomi is.
- Nyugodtan áltasd csak magad ezzel - legyint Ricsi lazán, és nyugodtan. Hangulatingadozás Budai Richárd: ötös.
- Jaj, ne mond már, hogy komolyan gondolod, hogy téged választatott volna, ha esélyt adsz neki a választásra!
- Úgy imádom, hogy ti ezt megbeszélitek egymás között, de engem egyáltalán nem kérdeztek meg! - csattanok fel erőteljesen. Szívesen sikítanék egyet dühömben, vagy tépnék meg valakit, hogy kiadjam a feszkót.
- Oké, akkor mond meg! Melyikünkkel mentél volna, ha Ricsi nem rángatott volna el? - fordul felém Tomi kérdő tekintettel.
Egyértelmű, hogy mindketten azt várják, az ő neveiket mondjam. Én viszont nem akarom egyikőjüket sem megbántani. Sem beismerni, hogy ha választanom kellett volna, vonakodva ugyan, de Ricsivel mentem volna. Hogy miért? Mert... mert még mindig nagyon tetszik? Vagy mert tökre odavagyok minden szaváért? Mert laza? Mert rohadt jól néz ki? Mert irtózatosan bírom? Mert mellette sokkal könnyebben el tudok lazulni, mint bárki más mellett? Vagy csak azért, mert olyan jól érzem magam vele? Valamelyik ok a sok közül biztosan jó lenne a 'miért' kérdésre.
- Nem ez a lényeg - rázom meg a fejem. Ezzel a mondattal már magamat is nagyon összezavarom, mivel egyik percben ezt állítom, a másikban viszont már megcáfolom az előbbi mondatom. - Hanem, hogy ti elvileg barátok vagytok. És ez így nem helyes.
- A barátok a francokat - morogja Ricsi, és a lábait keresztbe felteszi a dohányzóasztalra. - Ismerjük egymást egy ideje, haverok voltunk. De nem barátok! A kettő között rohadt nagy a különbség!
- Tök mindegy...
- Szerintem is - szakít félbe bólogatva Ricsi.
- Hihetetlenül nehéz eset vagy! - kapom fel újból a vizet.
- Mondod ezt te! - horkan fel egy szemforgatás kíséretében.
- Én? - vonom kérdőre.
- Te - mosolyog rám azzal az elképesztően szép mosolyával.
- Menj a francba! - förmedek rá teljesen kikelve magamból.
- Te is jössz ám velem! - vág vissza. - Ha...
- Elég jól szórakozom rajtatok, gyerekek, de nem tudnánk túl lépni ezen? Csak felejtsük el, ami történt - ajánlja Marci tök logikusan.
- Ezt adom! Én szívesen elfelejteném - mondja Tomi.
Én és Ricsi még mindig egymást bámuljuk. Míg én próbálok szemmel ölni, ő jól szórakozik rajtam. Még a mosoly is ott ragadt az arcán! 
- Ti nem akarjátok elfelejteni? - kérdezi tőlünk Marci.
- Én nem igazán - rázza meg a fejét Ricsi. - Te igen? - intézi felém a kérdést.
Nem válaszolok. Telepatikusan próbálom megkínozni, megszólalni viszont nem tudok.
Azt hiszem még sosem voltam ilyen mérges. Talán csak egyszer, mikor a szüleim nem jöttek el az egyik kis kori fellépésemre. Akkor ennél is nagyobb balhét csaptam. Voltam azt hiszem... vagy hat éves. De akkor még kicsi voltam, az nem volt nagy dolog. Most viszont kitekerném Ricsi nyakát, annyira pipa vagyok rá. Miért nem lehet egyszerűen csak beismernie, hogy hibázott? Hogy ő cseszte el, és nem én? A másik meg, hogy miért kell ennyire helyesnek lennie? Annak ellenére, hogy szívesen rugdosnám egy másik kontinensre, még mindig nagyon szép a mosolya. Meg a szeme. A gyönyörű, barna szemeiről meg ne is beszéljünk! Lehetséges, hogy minél tovább nézem, annál jobban tetszik?
Elfordítom a fejem, majd a tenyerembe temetem az arcomat.
- Hihetetlen vagy! - förmedek rá, mikor felemelem a fejem, és újra ránézek.
- Bagoly mondja verébnek - dünnyögi Marci mellőlem, mire gyilkos pillantást vetek rá.
- Szerintem én lelépek - áll fel Tomi, majd köszönés nélkül elviharzik.
Nem veszem a fáradságot, hogy utána menjek, perpillanat magasról teszek rá. Csak azzal vagyok elfoglalva, hogy mennyire utálom, és mennyire odavagyok Ricsiért.
Lesütöm a szemem.
- Jó, felejtsük el! Tök mindegy - legyintek, és felsóhajtok.
Fárasztó a veszekedés az egyszer biztos.
*
A napok csak telnek, ahogy a hetek  is. Alig veszem észre, de már eljön a szülinapom hete. Szombaton fogom betölteni a tizenhetet, és ez tök király! Nem annyira, mint az édes tizenhatos év, vagy a felnőtt tizennyolcas, de mivel a tizenhét az előbbi kettő között van, valamilyen szinten nagyon jó betölteni. Főleg, mert valószínűleg az osztályban én vagyok az egyetlen, aki még mindig csak tizenhat éves. Igen, sajnos ez így van. Vagyis.. Tóti még tizenhat. Lesz is még december 29-ig. Ez egy kicsit azért vigasztal.
Ahhoz képest, hogy október van, nagyon hideg van, ezért előveszem a sálam, a téli kabátom, és a kedvenc Beanie sapkámat.
- Boldog tizenhetet! - kiáltja el magát vidáman Nóra a konyhában.
- Holnap lesz - mondom mosolyogva, és felkapom a hátizsákom. Gyors puszit nyomok Nóra arcára, majd elindulok kifelé. - De azért köszönöm! - kiáltok vissza.

Lassan ballagok az iskola felé, viszonylag hamar beérek. Mikor belépek a terembe, szemben találom magam... mindenkivel. Mosolyogva kezdik el nekem énekelni a Boldog születésnapot dalt, amit annyira utálok. Mindig sírok rajta, de csak mikor nekem éneklik. Nem tudom, miért. Meghatódom tőle.
Mint mindig, most is könnyek szöknek a szemembe. Miután befejezik az éneklést, egyenként ölelek meg mindenkit, kivéve Evelin-t, aki a terem hátsó felében kuporog, és megvető pillantásokkal jutalmaz minket.
- Köszönöm - veszem át a Hanna által felém nyújtott muffint, amibe egy égő gyertya van szúrva. Igazi, nagy, fehér viaszos gyertya. Nem szülinapi. Elnevetem magam a látványon.
- Miért sírsz, tündérke? - karol át vigyorogva Marci.
- Mindig ezt hozza ki belőlem ez a dal.
- De édes - rángatja meg az arcom, amolyan 'nagymamás' stílusban.

A nap további része unalmasan telik. Sajnos Holló nem kímél engem, feleltet, ahogy Polák is. A különbség, hogy Polák bír, és értem a kémiát, ezért ötöst kapok. Holló pedig utál, mert utálom a matekot, és ezért egyest kapok. Meg azért is, mert nem tudom az anyagot. Szóval bővült két számmal a jegyeim aránya. Király.
Este Marcihoz megyünk, mindenki ott van, aki számít az osztályból; Hanna, Tóti, Luca, Dalma, Ricsi, Dani, és Marci. A többiek nem jöttek, velük annyira nem vagyok jóban.
Pizza, kóla, chips, gumicukor, nyalóka, csoki, nutella, Fanta (nagy kedvencem), Sprite, és 7Up van az asztalon. A kaják teljesen össze vannak keveredve, abból kifolyólag, hogy kiöntöttük őket az egész asztallapra. Annyi eszünk azért volt, hogy az üdítőket a palackjukban hagytuk.
Gyorsan eltelik az idő, szinte rohan. Élvezem a "bulimat", egészen tízig, amikor úgy döntök, hogy nekem, a majdnem szülinaposnak, most haza kell mennie. Mindenkitől elbúcsúzom, és csórok egy maréknyi gumicukrot az asztalról, majd elindulok. A kapunál torpanok meg, amikor meghallom a nevemet.
- Hazakísérlek - mondja Ricsi, és felkapja a dzsekijét, majd a full capjét, és elindul felém.
Együtt sétálunk a kivilágított kis utcákon, néma csendben. A gumicukrot rágcsálom, szerintem ez az egy vagy öt perce van a számban.
- Kérsz? - nyújtom felé a tenyeremet, amiben még jó pár ilyen kis gumimaci van. Előbb meg se kínáltam! Bunkó vagy? Szerintem kicsit...
- Kösz, nem - röhög, majd megrázza a fejét.
Vállat vonok. - Több marad nekem.
- Figyelj csak! - gyújt rá egy cigire. Felé pillantok, jelezve, hogy mondhatja, hegyezem a fülem meg minden érzékemet. - Mit szólnál mondjuk mozihoz? Vasárnap - fordul felém, én pedig megtorpanok.
Rosszul hallottam?






2014. január 9., csütörtök

6/Beszéld meg velük!

sziasztok!
nos itt lennék az új résszel. friss, ropogós és hosszú.
remélem tetszeni fog! ebben kicsit megismerhetitek Marci másik oldalát is. a komolyabbikat.
köszönöm a 13 feliratkozót, édesek vagytok<3 a pipáknak is nagyon örülök :3
kommenteljetek pls, kíváncsi vagyok a véleményetekre!:)
xx Brooke
♕Egy héttel később
Egyenesen a szemészetről megyek be az iskolába, a harmadik, negyedik, ötödik, és hatodik órára. Oké, négy óra nem kevés kihagyás lenne, de azért szívesen mennék haza. Főleg, mert az ideiglenes szemüvegem egyszerűen nevetségesen áll rajtam. Na, jó, elég jól áll, de ez egy szemüveg! Nem szeretem a szemüvegeket, még a napszemüvegeket sem, mindig csikizik az orromat. Gyűlölöm azt is, aki kitalálta! De persze, nem vehetem le, mivel anélkül messzire nem látok tökéletesen. Ez korábban még sosem tűnt fel, csak mikor a suliban le kellett menni az orvosiba múlt héten, hogy lemérjenek, megnézzék a vérnyomásunk, és a látásunk. Na, akkor derült ki, hogy vakegér vagyok. Eddig csak Hannának meséltem arról, hogy pápaszemes lettem, még küldtem is neki egy képet, mikor megkaptam az átmeneti szemüvegemet. Ő azt mondta nagyon jól áll, és elképesztően nézek ki benne, de szerintem ez nem igaz. Nem rossz, de nem túl rózsás. Szerencsére csak az órákon kell hordanom, mert a legtöbb teremben leghátul ülök, és a táblát könnyebb szemüveggel néznem. Ahogy a tanárt is. Pech.

Olyan gyorsan megyek a helyemre, miután benyitok az angol terembe. Mielőtt még elindulnék hátra, leteszem az igazolásom a tanári asztalra. Szinte hisztérikusan keresem meg a cuccaimat, és veszem el a szemüvegem. Óvatosan, ügyelve arra, hogy még Evelin és Dani se vegyenek észre semmit (mivel ők is leghátul ülnek), felveszem a pápaszememet.
- Feli... - dob meg valaki egy galacsinnal. Ijedtemben forgolódni kezdek, mikor meglátom Danit. Pont engem figyel. Vigyorog. - Pápaszemes lettél? - kérdezi halkan, de azért nem annyira, hogy a környezetünkben lévő pár ember meg ne hallja. Ebből kifolyólag Marci, Tóti, Ricsi, Evelin és Martin mind felénk fordulnak.
- Izé... - kezdek hadoválni. - Jaj, ne bámuljatok már! - temetem az arcom a tenyerembe, így próbálom eltakarni az égő fejemet.
- De nem is rossz! - mondja Marci vidáman.
- Á, nem, csak egy kicsit gáz! - teszem hozzá szarkasztikusan. A kezeimet elemelem az arcomtól, és mély levegőt veszek. Végül is valamikor úgyis meglátták volna, tök mindegy, hogy előbb vagy utóbb tudják meg. Csak az a baj, hogy ezek után Marci ma nem fog leszállni rólam.
- Pedig jól áll - von vállat Ricsi, majd újra előre fordul.
Megrázom a fejem, majd kinyitom a füzetem, és lejegyzetelem, ami a táblán van. Szorgosan írok, mígnem megint kapok egy galacsint. Az asztalomon gondosan összegyűrve hever egy kockás cetli.
Esküszöm, jó! Halál komolyan mondom!:D - Marci
Felsóhajtok, de azért megeresztek egy kisebb mosolyt. Kezembe veszem a tollat, és máris körmölöm a választ.
Köszi, de azért én még utálom.:)
Óvatosan, nehogy a tanár észrevegye, visszadobom neki. Nem kell sok idő, míg újra jön a kis papírdarab.
Lyukas órában, elmegyünk a térre. Jössz? Kéééééééérlek!
Elgondolkozom. Hát... lyukas óra! Basszus, tényleg, ma lyukas óránk is van! Csak jobb lehet velük lenni, mint egyedül a folyosón, vagy az udvaron!
Aha:)

- Szerinted elbírlak? - kérdezi Marci, és tetőtől talpig végigmér, mintha a súlyomat próbálná megtippelni magában.
Mát a téren vagyunk, a nap hét ágra süt, én pedig úgy érzem magam, mintha egy bekapcsolt mikróban álldogálnék. A szökőkút a tér közepén tiltott terep, ezt a biztonsági őr mondta, mikor Marci fejest akart ugrani a fél méteres vízbe ( nem normális a gyerek!!). Szóval a szökőkút tabu, csakhogy én már-már izzadok a hőségtől.
Egy padon ücsörgünk, a lábam Ricsi ölében. Az utóbbi egy hétben nagyon jól kijöttünk, naponta beszéltünk facebook-on, és skype-oltunk is eleget esténként, plusz szerdán tízig filmeztünk. Szóval barátok lettünk, bár ez még egy erős kifejezés erre, merthogy annyira nem vagyunk bizalmasok, de elég jóba vagyunk.
- Szerintem nem - válaszolom őszintén.
Marci nem egy kigyúrt állat, én pedig nem vagyok egy modell alkat. Nem mondanám magam kövérnek, meg vagyok elégedve az alakommal, de tény, hogy nem vagyok tollsúlyú.
- Szerintem meg de - mondja összeszűkített szemekkel. - Gyere - kapja el a kezem, és felránt, én pedig csaknem pofára esek. Egy egyszerű mozdulattal a karjába vesz, mint az újdonsült menyasszonyokat szokás.
- Jesszus, Marci! - kapkodok levegő után ijedten, mivel a karja, nem tűnik túl biztonságosnak. A mellkasát csapkodva próbálom rávenni hogy tegyen le, ő viszont nem hajlandó elégtételt tenni a kérésemnek.
Egyszerű - bonyolult - mozdulattal a hátára tesz (ne kérdezzétek hogyan), és addig ügyeskedik, míg meg nem tudja fogni a két lábamat az oldalán. Miután ezt megoldja, el kezd rohanni velem. Én pedig sikítok, mint egy fába szorult ribanc. Igen, mint egy fába szorult ribanc.
Azt hiszem körbefutja velem párszor a teret, néhány kicsiket kísérő szülőhöz is odamegy, és köszön nekik, de egyszer csak megtorpan. Az eddig tenyerembe temetett arcomat most kibújtatom a takarásból.
- Vége? - kérdezem halkan, reménykedve.
- Tomiiiiii! - ordítja torka szakadtából, majd elenged engem, ennek köszönhetően én a földön végzem. Kiterülök a betonon, tulajdonképpen nem fájt az esés, mivel a kezemmel tompítottam, de azért mégis.
Lassan felállok, leporolom magam, majd visszasétálok a társaságunkhoz. Tomi a helyemen ül, a padon pedig már nincs több hely, hogy leülhessek.
- Gyere - húz az ölébe Marci.
- Hallod - kocogtatja meg a vállam a mellettem levő Hanna mosolyogva. - Megírtad neki a számod? - suttogja, csak úgy, hogy én halljam.
Mosolyogva megrázom a fejem, mire kuncogva feláll, és közbekérdezget mindenkit, hogy kérünk-e valamit, mert ő most elugrik a kisboltba. Leadjuk a rendelésünket, majd miután Hanna elsétál, átmegyünk a park füves részére olyan helyre, hogy Hanna rögtön meglásson minket, amint visszaér.
- Veled még beszédem van - suttogja a fülembe Tomi.
Jó értelemben kiráz a hideg, ahogy a lehelete a nyakamat éri, enyhe bizsergés fut végig rajtam, habár nem beszéltünk egy hete.
Leülünk, én a füvet tépkedem, és hallgatom a fiúk baromságait.

Mikor Hanna visszaér, egy csomó chips, kóla, Fanta, gumicukor és nyalóka terül elénk. Mindenki neki esik a kupacnak, és habzsoljuk az egészet. Gumicukrot mártunk a kólába, chipset a Fantába. Mindent más kombinációval eszünk, vagy iszunk. Eközben kialakul a kajacsata is, amit a biztonsági őr nem néz jó szemmel, ide is szól nekünk, mi pedig jó gyerekek módjára abbahagyjuk a dobálózást.
A töri órára visszamegyünk, és viszonylag fegyelmezetten üljük végig az órát, habár a dolgozatnál teljesen megbolondulunk. Én, Tóti, és Dalma tökéletesen tudjuk az anyagot, ezért mi gyorsan végzünk vele. Ezután Dalma és Tóti mindig elvonják a tanár figyelmét, eközben én odaadom a dolgozatom Ricsinek, s miután ő lemásolja -  kisebb eltérésekkel -, továbbadja a következő embernek. Az elterelési-hadművelet addig folyik, míg mindenki le nem írja, s vissza nem kerül hozzám a sajátom. A beszedés után utunkra enged minket a tanár.
A suli előtt Tomi vár, neki támaszkodva a lépcső korlátjának.
- Engem vársz, ugye? - rebegteti a szempilláit Marci viccből, és így úgy néz, ki mint egy rossz meleg.
- Most nem - rázza meg a fejét Tomi nevetve. - Majd máskor! - alig észrevehetően sandít rám.
- Ó, értem - vigyorodik el Marci mindent tudóan. - Hanna, gyere! Kísérj haza! - ragadja karon a barátnőmet Marci.
- Hát persze! Nem az, hogy te kísérsz haza! Nekem kell téged hazakísérni! - pufog Hanna magában, majd int nekem egyet, és befordulnak a sarkon.
Már csak Ricsi, Dani, Tomi és én vagyunk itt. Kényelmetlenül érzem magam a kínos csend beálltával, ezért úgy döntök, inkább elindulok. Nem vagyok hülye, tudom, hogy Tomi engem vár, és ez nagyon aranyos. Szóval, ha haza akar kísérni, akkor most van lehetősége rá.
- Akkor én megyek. Sziasztok! - intek mosolyogva, és lassan elindulok hazafelé.
- Várj! - szól nekem... Ricsi. Visszafordulok. Tomi nyitja szólásra a száját, de még mielőtt bármi is mondhatna, Ricsi szólal meg. - Hazakísérlek.
- Mi van? - kérdezi egyszerre Tomi és Dani. Az utóbbi közelebb jön Ricsihez, aki már előttem áll. Tomi értetlenkedve áll egy helyben. - Haver, asszem szerepet tévesztettél.
- Nem hiszem - rázza meg a fejét Ricsi, majd megragadja a kezem. - Na? - néz rám és a haza vezető út felé bök a fejével.
Bizonytalanul bólintok, és elindulok vele együtt. Még utoljára hátrapillantok, és félve nézek Tomire, aki megrögzötten áll, földbegyökerezett lábakkal.
Mikor felérünk a domb tetejére, Ricsi irányt változtat, és mivel még mindig fogja a kezem, engem is húz magával.
- Most megint hova viszel? - kérdezem.
Vigyázva, nehogy elengedjen, rágyújt egy cigire, majd megkínál, én viszont megrázom a fejem.
- Mutatok neked valamit - mondja, és tovább vezet.

Egészen a várig megyünk. Soha nem voltam még itt, komolyan. Sokszor láttam, nagyon sokszor, esténként gyönyörűen van kivilágítva, és sokan mondták, hogy a kilátás is gyönyörű róla. Elakartam már jönni párszor, de még nem adódott rá alkalmam.
Rögtön felragyog a szemem, és máris jobb kedvre derülök, ezt ő is meglátja rajtam, elmosolyodik.
Vannak páran rajtunk kívül, Ricsi el is nyomja a cigijét, mivel nem ajánlatos itt elszívnia.
Arra a helyre vezet, ahonnan a legjobban látni a várost. Gyönyörű. Budapest kétségtelenül gyönyörű város. Nem mondanám, hogy jobb, mint Amszterdam, de versenyben van vele. Nagyon szeretem mindkettőt.
- Gyönyörű - suttogom boldog mosollyal az arcomon.
- Tetszik? - könyököl a kőből épült terasz korlátjára.
- Imádom. Még sosem jártam itt. Elképesztő!
- Soha? - vonja fel a szemöldökét kérdőn.
- Soha - bólintok. - Köszönöm, hogy elhoztál, bár nem értem.
- Mit nem értesz ezen? - gyújt rá újra, figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetést a bejáratnál.
- Hogy miért hoztál el. Tomi haza akart kísérni, múltkor még tisztára oda voltál azért a gondolatért, hogy megpróbáljam vele.
- Nem hozzád való - rázza meg a fejét. Elfordul, és a várost kezdi kémlelni. Semmi pénzért nem nézne rám.
- Ó, igen? És miért nem?
- Mert... melléd olyan kell, akire bármikor számíthatsz. Aki felvidít, megvéd, törődik veled, és közben nem unod magad halálra mellette. Tomi unalmas, ez tény. Az előző barátnője ezért szakított vele - mondja.
- Nekem azt mondta, ő szakított a lánnyal - akadékoskodom.
- És te elhitted - biccent elismerően, gúnyosan. - Tomi nem vitte el sehová Lilit, a barátnőjét. Soha. Néhanapján a moziba, de nem igazán. A barátainak se mutatta be. Te jobbat érdemelsz.
- Honnan veszed? - kérdezem halkan egy idő után.
- Te jobb vagy. Mást érdemelsz. Jót. Nem egy hülyét, aki nem foglalkozik veled.
Lesütöm a szemem. Ez mind szép és jó, értékelem, hogy elmondja a véleményét, és az igazat Tomiról. De van bennem kétség. Mi van, ha hazudik?
Jesszus, már miért hazudna? Mi oka lenne rá?
Tényleg nem találok semmi logikus választ arra, hogy miért ne mondana igazat nekem. Egyébként is... határozottan hiszek inkább Ricsinek, mint Tominak. Hisz' ha belegondolok, még nem is ismerem igazából azt a srácot. Ennek ellenére Ricsit nem úgy ismertem meg, mint egy gerinctelen, kétszínű, enyves szájú alakot.
*
- Köszönöm, hogy elvittél - mondom, mikor megállunk a kapunk  előtt.
Még nem sötétedett be szerencsére, nem szeretnék Nóra haragjának okozója lenni. 
- Nincs mit - von vállat, majd eldobja a cigijét és rátapos.
- Holnap találkozunk - mosolygok rá. - Szia - köszönök el, s elindulok befelé.
Fáradtan dőlök le az ágyamra, és bekapcsolom a laptopom, miután magam elé húzom. 
Először az e-mail-eimet nézem meg, mivel a nagyobbik testvéremmel az utóbbi időben elég sokat levelezgetünk. Hiányzik, ha őszinte akarok lenni. Hiányzik, hogy mindennap kiakasszon, hogy poénkodjon egy hülye mozdulatomon vagy egy esésemen. Hiányzik Márk. Nagyon. Emellett Barni is nagyon hiányzik. A szüleimről inkább semmit sem mondanék, ha nem baj. Igaz, tényleg beszélnék velük néha, de ha ők nem hívnak, én sem fogom őket. Egyébként is csak Nórával szoktak beszélni telefonon, ott érdeklődnek felőlem.

Zörményi Márk - egy olvasatlan levél
Október 29-én haza megyek. Tudod, szülinap meg minden. A tiéd. Nem az enyém. De ha akarsz vehetsz nekem ajándékot, nem bánnám, ha kapnék tőled egy telefont. Esetleg egy laptopot. Elcsórtad az enyémet.
Mindegy, 29-én, délután öt körül érkezik majd a gépem Pestre. Elvárom, hogy gyere ki elém, ha már veszem a fáradságot és oda tolom a seggem.

Gyorsan bepötyögöm a választ, majd mosolyogva lépek fel a facebook-ra, ahol két olvasatlan vár.
Egy Marcitól, és egy Hannától. Először Hannáéra kattintok rá. Nem tudom, miért, ösztönös.

Hanna Farkas
15:22
meséld el mi voooolt*-* hazakísért? hm? mesééééélj!<3:D

Feliciti Zörményi
17:13
fél óra múlva felhívlak és mesélek.:)


Marci Török
14:09
hallottam mi volt. este Skype sok mindent meg kell beszélnünk. halál komolyan!!!!
 
Az utolsó üzenet nagyon megrémiszt, főleg, mert Marci nem igazán szokott komoly lenni, főleg még halál komoly! Nem tudom, miért olyan komoly ez, hogy még ő is ennyire halálosan veszi. Én már túl vagyok rajta, tulajdonképpen elég   gyorsan túljutottam rajta, nem sokat rágódtam a dolgon.
Amilyen gyorsan csak tudok, lezuhanyzok, majd felöltözöm, később pedig felhívom Hannát, és elmesélem neki, mi történt Tomival, majd hogy mi volt Ricsivel. Erre ő csak annyit felelt, hogy reagálhat-e erre holnap. Természetesen elfogadtam az ajánlatát. Elég lesz ma Marcival beszélnem halálosan komolyan.

Este Skype. Ez villog a fejemben. A képernyőt bámulom, és várom, hogy Marci végre feljöjjön. Előtte persze házit írtam, de csak miután Hannával letettük a telefont. Szerencsére csak angolból kellett házit csinálni, ami egy fogalmazás volt, és az ugyebár nálam nem nagy dolog, szeretem azt a tantárgyat és szinte a második anyanyelvemnek is tekinthetem. Persze csak a holland után. Szóval az angol a harmadik anyanyelvem... - ezen gondolkodom, miközben várom Marcit Skype-on. 

Marci videóhívást indított
Elfogad  Elutasít

- Szia - köszönök neki halvány mosollyal az arcomon.
Látván a komor tekintetét, leolvad az az apró görbe vonal az arcomról. Nem tudom, mi baja. Vagyis van róla fogalmam, mert hogy ő és Tomi barátok meg minden, de nem értem, miért kell ezt ennyire komolyan venni!
- Tomi tisztára össze van zavarodva. Azt hiszi, te és Ricsi együtt vagytok! Beszéltem vele, ki van akadva, hogy megcsókolt, te pedig visszacsókoltál, miközben Ricsivel kavartok. Mondtam neki, hogy ez nincs így, te és Ricsi csak barátok vagytok, csakhogy ő ezt nem hiszi el. Dühös rám és rád is, amiért egyikőnk sem szólt neki, eközben Ricsire is berágott. Nem rég volt kint Ricsi a parkban a néhány haverral, én is ott voltam, és Tomi is. Csakhogy én Ricsivel, amiből az lett, hogy biztos neki adok igazat. De visszatérve a parkra, beszéltek. Nem tudom, miről, de mindketten kurva dühösek voltak. Ricsi mindent a fejéhez vágott arról, hogy nem érdemel meg téged, és hogy te jobb vagy nála. Mindenki le volt fagyva, ennyire mérgesnek még nem láttuk Ricsit. Tomi csak bámult, nem értette Ricsit, mivel Ricsi azt mondta, hogy nem vagytok együtt.
- Aha. - Próbálom feldolgozni a hallottakat, bár nehezen megy. El sem hiszem, hogy Ricsi kiosztotta Tomit! És ezt nem gyengeségemben mondom, hanem inkább... inkább nem értem. Megint nem értek semmit. Csak tátogok, mint egy nyomorult hal.
- Beszéld meg velük. Mindkettejükkel, mert ez így durva! Nagyon jó barátok voltak, és most csak miattad összevesztek. Pluszba Tomi még rám is mérges.
- Haragszol? - kérdezem halkan.
Szégyenlem magam, nem is kicsit. Összeugrasztottam mindhármukat, bár fogalmam sincs, mit tettem. Még mindig úgy gondolom, hogy ez nem az én hibám! Hanem Ricsié. Egyértelműen. És ezt nem azért mondom, mert nem tudom elviselni, ha rám kennek valamit, amit ténylegesen én tettem. Inkább azért mondom, mert így van. Ő rángatott el, ő vitt el a várba, és nem én kértem meg erre.
- Nem. Csak úgy gondolom, ez nem volt korrekt tőled - von vállat.
- Egy pillanat! - kapom fel rögtön a vizet. - Nem én rángattam el magam, nem én kértem Ricsit arra, hogy vigyen el a várban, vagy hogy fogja a kezem! Nem én akartam. Teljesen ledöbbentem, mikor azt mondta, hogy hazakísér, szinte megszólalni sem tudtam, nemhogy még ellenkezni! Nem az én hibám, de oké, bocsánatot kérek mindkettejüktől annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mit ártottam nekik! Gondoltam te tisztában vagy vele. Az egész történettel, de úgy tűnik nem értetted meg a lényeget. Nem az én hibám volt!
- Oké, oké, értem! - emeli fel védekezően a kezeit maga elé. Beleiszik az asztalán lévő kólába, majd újra megszólal: - Bocs, igazad van. De attól még beszélned kell velük!
- Rendben - morgom.
Tényleg beszélnem kell velük. De a bocsánatkérés most még egyáltalán nem biztos. A kiborulásom után elvetem ezt az ötletet véglesen. Marci simán tudhatja úgy, hogy mégis megteszem, de mégsem. Nem fogok bocsánatot kérni valami olyanért, amit meg sem tettem.

2014. január 3., péntek

5/Tengerkék szemek

sziasztok!
nagyon sajnálom a kihagyást, de szegény drágaságom, a laptopom, szervízben volt és csak nem rég kaptam vissza.
a rész kész, kicsit hosszabb, mint az eddigiek, és izgalmasabb is. a végén egy nagy romantika, nyálas hülyeség. már kész van a 10. rész vázlata is, jól előre haladtam. ne hiddjétek, hogy Tomi csak egy múló szereplő lesz, még sokáig tarkítja az én kis történetemet!;)
nem mellesleg Feliciti képe megváltozott, nem sokára új fejlécet is fogok kérni valakitől, úgyhogy a blog kinézete is más lesz.
ó, és köszönöm szépen a 9 feliratkozót, örülök, hogy tetszik a történet!:)
xx Brooke

Molnár Tamás
Saját magamhoz hűen, mivel nem kellett suliba mennem, délben kelek fel. Jobban nem vagyok, ez igaz, de jó érzés, hogy míg a többiek a suliban rohadnak, én nyugodtan feküdhetek itthon. Igaz, a házikat tegnap elkértem Hannától, és azokat ma meg szeretném csinálni, de ezen kívül tengernyi idő áll a rendelkezésemre, és azt csinálok vele, amit csak akarok. Filmezni egyáltalán nincs kedvem, mást pedig nem igazán tudok tenni, ha őszinte akarok lenni. Rögtön lelombozódom erre a gondolatra, a tv-t viszont azért még bekapcsolom, hátha egy kicsit lefoglal.
Miután megunom a teknősökről szóló nyomorult természetfilmet, kikapcsolom a tv-t, és levonulok a konyhába. A hűtőn egy sárga, post-it cetli fogat, Nóra kézírásával.
Kérlek hozd el Johnny-t az állatorvostól. Bent tartották megfigyelésen egy ideig a lába miatt, de most már meggyógyult. Hozd el és vidd el sétálni! Öltözz fel jól, nehogy rosszabbul legyél.
Légy jó, kilencre itthon leszek, céges vacsora lesz. Kaja a hűtőben, pénz a pulton. Vigyázz magadra, zárd be az ajtót, ha elmentél!
Johnny jó barátom, egy nagy rottweiler kutyus, akit ha az ember meglátnak, rögtön átmennek a járda másik oldalára. Egy kicsit ijesztő képe van szegénykémnek, és a mérete is meghaladja a más felet, de egy igazi, szerethető jó barát, aki - igaz - nem szelíd, és talán kicsit túlságosan is túlteng benne a védelmező ösztön, de azért játékos.
Gyorsan felöltözöm: felveszem a bátyám egyik régi Muse koncertpólóját, amit kisajátítottam az idők során, egy sima fehér, ülepes szabadidőnadrágot kapok fel magamra, egy fekete-fehér Nike cipőt, a kedvenc OBEY-s sapkámat, és a telefonomat, na meg a kulcsokat, és a fülesemet. 
Út közben rögtön bedugom a fülhallgatómat, és elindítom Ellie Goulding Figura 8 c. számát, ami az egyik kedvencem. A nap hétezer ágra süt, még melegem is van. Az emberek útközben néha megnéznek, amolyan rosszalló tekintetekkel. Egy ideig csak agyalok azon, hogy mi lehet a baj velem. Megfordul a fejemben, hogy valami van a ruhámon, esetleg az arcomon, aztán leesik: suliban kéne lennem. Miután rájövök a titok nyitjára, már nem érdekelnek annyira a fürkésző tekintetek, amik lyukat égetnek a homlokomra, csak megyek tovább az állatorvoshoz, ahová Johnny-t adta be Nóra. Szerencsére nincsen messze. A váróban sem kell sokat várnom, hisz' nem kivizsgálásra jöttem, csak haza szeretném vinni a kutyámat. A doki nagyon kedves még egy pórázt is ad. Egy sima, fehér pórázt, ami nem mellesleg megy a ruhámhoz is.
Johnny-val beugrunk az egyik közeli parkba, ahová kutyafuttatót is beépítettek. Faágakat dobálok neki, versenyzünk, elvagyunk. Próbálom megszoktatni magam vele, hogy ne kezeljen idegenként, bár erre semmi szükség, még mindig emlékszik rám. Többször is leterít a földre, és összenyalogatja az arcom, de nem érdekel. Örül, hogy újra lát, és ennek én is nagyon örülök. Hiányzott már ez a nagy melák állat, akit imádok.
Azt hiszem fél négy lehet, amikor elindulunk haza felé. Mint mindig az emberek most is messziről elkerülik Johnny-t, ezen viszont csak mosolyogni tudok. Legalább nem fognak elrabolni. 
A házunk lépcsőjén nagy meglepetésemre Ricsit látom meg, amint lazán ül, és a telefonját nyomkodja. Hirtelen jut eszembe, hogy szerda van, vagyis  a korrepetálás. Basszus, el felejtettem. Ki tudja, mióta szobrozik itt!
- Szia - köszönök neki rekedt hangon, amit a betegségemnek köszönhetek.
- Szia - mosolyog rám az ő kisfiús mosolyán, ami rohadtul el tud gyengíteni.
Johnny úgy üdvözli Ricsit, mint egy régi ismerőst, a mellkasára lendíti a mellső lábait, s az arcát kezdi nyalogatni. Meglepő, Johnny nem igazán szereti az idegeneket. Ez is bizonyíték arra, hogy Ricsi más, mint a többi ember! Vagy csak barátságosabb. Ricsi nevetve simogatja meg két kezével a kutyus fejét, megvakargatja a füleit.
- Általában nem bírja az idegeneket - vallom be, csak hogy tudja. 
A szemében önelégült fény csillan meg, kár volt említenem, most már nyeregben érzi magát. Végül is abban lehet, Johnny-t elbűvölte, ahogy mindenki mást is el szokott, akivel csak találkozik.
Johnny a nappaliban letelepedik a kanapéra, én pedig bekapcsolom neki a tv-t. A P.S. I love you jelenik meg, úgy tűnik, Nóra ezt nézte utoljára a DVD-n. Johnny felnyüszít, ezzel is jelezve, hogy neki ez nem jön be.
- Vérbeli pasi - sóhajtok fel, és kiválasztom az elől lévő lemezek közül A Kutyám Jerry Lee-t. Imádja, ezzel el lesz egy ideig. 
*
- Komolyan mondom, nem is vagy olyan hülye - mondom mosolyogva, miután egy újabb jó feleletet ad a kérdéseimre. Úgy megy neki a kémia, mintha erre teremtették volna. Jó, annyira azért nem, de egy hármas-négyes simán lehetne belőle.
- Ja, képzeld, megint írtunk kémiából - újságolja vigyorogva. - Találd ki hányas lett!
- Ötös - megrázza a fejét. - Négyes - megrázza a fejét. - Hármas? - nemet int. - Kettes? - döbbenek le, de megint nemet int. - Egyes - nyögöm csalódottan. 
- Bizony, de nem sima egyes! Általában egy-két pontosakat írok, de ez most majdnem kettes lett! - karolja át a vállamat, és egy puszit nyom az arcomra, amitől azonnal elönt a pír, viszont próbálok uralkodni magamon, és nem teljesen vörös lenni. - Ezt pedig neked köszönhetem - hálálkodik.
- De hát egyes lett - vonom fel a szemöldököm csodálkozva.
- De majdnem kettes! - emlékeztet, és leül a laptopom elé.
- Ó, tényleg. Ezt elfelejtettem - bólogatok szarkasztikusan.
Mire ő helyesel, mint aki nem vette le a mondat mögött rejlő csöpögő gúnyt.
- Gyere, mutatok valamit - int magához. 
Feltápászkodok az ágyról, és odamegyek hozzá. A képernyő megjelenik a facebook. A sajátjára lép be. Döbbenten veszem tudomásul, hogy 29 olvasatlan üzenete van, legalább 52 baráti felkérése, amikre nem válaszolt, és egy csomó értesítése. Egyik fület sem nézi meg, hanem az ismerősei között kezd kutatgatni egy bizonyos Molnár Tamás után. Mikor megtalálja megmutatja a profil képét. A srác nem csúnya: élénk kék szemei a lelkemig hatolnak, gyönyörű tenger kék színben pompáznak. A haja barna, a bőre napsütötte, látszólag a stílusa sem az utolsó. Helyes. Nagyon. Ez kétségtelen.
- Most szakított a barátnőjével, és Marci téged ajánlgat neki - bök a képernyő felé vigyorogva Ricsi.
- Na ne - döbbenek le. A szám egy pillanatig tátva marad a meglepetéstől. - Marci komolyan képes erre?
- Ő Marci - mondja egy jelentőségteljes pillantással. Igaz, Marci. Marci tényleg képes erre. - Egyébként meg bejössz neki, de nem fog kezdeményezni, mert nem olyan. Jó fej srác, szerintem bírnád.
- Most kajak össze próbálsz hozni vele? - kerekednek ki a szemeim.
Aú, ez fájt. A srác, aki bejön, próbál rátukmálni egy másikra. Mondjuk... azért a Ricsi iránt táplált érzelmeim... OMG, milyen érzelmeim? Nem is szeretem! Egyáltalán! Csak tetszik, mert ismerjük el, helyes. Ricsi az a srác, akinek rögtön igent mondanék, de annyira azért nem ismerem. Szóval ez nem nagy dolog, csak azért mégis. Ricsi tetszik. Eléggé, és Tomi (ha szólíthatom így, a Tamás annyira nem jön be) versenyezhet Ricsi helyességével. Mégis. Mások. Ricsi azt a pimasz, rossz fiú érzését kelti bennem, Tomi pedig... Tomi pedig szimplán helyes, jó a stílusa, és szimpatikusnak is mondható, már amennyit a kommentekhez érkező válaszaiból le tudtam szűrni. Jó fej, jó a dumája. Elsőre nem tűnik kedvesnek, másodszorra viszont már értékelem a poénjait. Tényleg jó fejnek tűnik.
- Nézd, ő tényleg király arc, összeillenétek. Csak próbáld megismerni.
- Aha, és miért épp én próbáljam megismerni őt? 
- Mert ő nem fog a facebook-on rád írni. Nem igazán szokott rajta lógni, és a csajozást sem ott intézni. - Végül is, ez már egy jó pont. - Figyelj hét végén menjünk el megnézni egy filmet. Marci már tisztára be van zsongva emiatt. Jön Hanna és Dani is.
- Szóval ők már tudják, hogy...?
- Ja. Hanna támogatja, szerinte "cukik lennétek együtt". Dani pedig bírja Tomit, és téged is csíp, szóval áldását adta rátok.
- Király, hogy szervezkedtek - morgom bosszúsan, majd - mint egy duzzogó kislány - leülök az ágyra, karba font kezekkel.
- Naaa! - mosolyodik rám féloldalasan. - Jó lenne.
Felsóhajtok, s rábólintok. Ha majd nem jön be, akkor lelépek egy ürüggyel. Bajom nem lehet belőle.
*
 Mivel vasárnapra sikerül teljesen meggyógyulnom, ekkor megyünk moziba is. Hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem izgulok. Egy kicsit vagyok izgatott csak! Kicsit.. kicsit... na, jó! Eléggé ahhoz, hogy sokat agyaljak Tomin. 
Fél egykor elkezdek készülődni. Nem teszek ki magamért, igazából eléggé hanyagul öltözöm fel, de csak moziba megyünk, szóval nincs is miért kiöltöznöm. A sminkkel sem bajlódom sokat, csak egy kis szempillaspirál, és késznek nyilvánítom magam.
Egykor váratlanul betoppan... mindenki! Hannah, Marci, Ricsi, Dani, mind itt vannak, s mikor meglátnak, lefagy a mosoly az arcukról. Eléggé furcsán néznek végig rajtam, nem hiszem, hogy erre számítottak volna. Marci szabályosan elfintorodik, majd tüsszent egyet, hogy ne vegyem észre azt a lenéző fintort.
- Ne csináld ezt velem! - teszi a szívére a kezét Marci. - Így nem jöhetsz el!
- Már miért ne?
- Mert ez... így ... - kezd el mutogatni Hanna. Pantomim. Helyben vagyunk. Ezek szerint tényleg borzalmasan nézek ki, ha már mutogatni is elkezdett. - Enyhén fogalmazva szar.
- Köszönöm, hogy tapintatos voltál - mosolygok rá bájosan. - Nem fogok kisestélyibe menni! - mondom.
- Én nem várom, hogy abba gyere, de ebbe se! - szólal meg Ricsi, miután magához tér a sokkból. - Ezt nagyon gyorsan váltsd át!
- Jesszusom, hogy mennétek a...
- Na, na! Kislány, csak szépen! - szól rám Marci, majd belép karol.
Hannával a hátunk mögött feltrappolunk az emeletre. Ketten rögtön a gardróbom felé veszik az irányt, s mindent szanaszét hajigálva kezdenek kutakodni. Fájdalmasan nézem, ahogy feltúrják a ruháim felét. Kivesznek egy fekete-fehér mintás leggings-t, egy crop-top-ot, és egy átlátszóan fehér inget. 
- Kapd fel gyorsan! - mondja Hanna.
- Marci... - mutatok kifelé.
- Ugyan, drágám, csak nyugodtan! Barátok vagyunk!
Végül is igaza van, barátok vagyunk. Ezzel a tudattal már elkezdek öltözködni. Eközben Marci és Hanna kiegészítőket válogatnak. Na, jó, inkább csak Hanna. Marcit elvileg kirázza a hideg ezektől a "szaroktól". Miután felvettem a ruhákat, és a fehér Convers cipőmet, felveszem a karkötőmet is. A fülbevalóimat aközben rakom be, miközben Hanna lazán összeköti hullámos, szőke, derékig érő hajamat. Apró sminket dob fel rám, míg Marci elővesz egy sima, kis fekete táskát, amibe beleteszi a pénztárcámat, a telefonom, és a kulcsaim.
- Szerintetek nem kéne koton? - kérdezi elmélázva Marci.
- Te rohadék! - kiáltom el magam akaratlanul is. Hevességemben hozzávágok egy párnát is, amit eddig a kezeim között szorongattam.
- Oké, bekussolok! - emeli fel védekezően a kezeit. - Majd gyertek, ha végeztetek! - S ezzel kiront a szobámból, a táskámmal a kezében.
Hanna elvégzi rajtam az utolsó simításokat. Enyhén túlöltözöttnek gondolom magam. Mintha valami nagyszabású rendezvényre készülnék. Kényelmetlenül kezdek fészkelődni az ágyamon. Az legalább vigasztal, hogy Hanna sem vette lazábbra a figurát, rajta egy fekete rövidnadrág, egy fehér trikó, és kék ing van, egy platform szandállal. Végül is... nyár van. Vagy inkább ősz, de nyári idő. 
Felsóhajtok, mikor meglátom magam az egész alakos tükörben. Az ingemet lazán beletűröm a nadrágomba, így egy kicsit lazábbnak hat az egész. Kelletlenül a hajamba túrnék, de Hanna megállít, egy "nehogy tönkretegyem a művét" sikítással, amit szerintem még a Duna túloldalán is hallottak.
Mindketten lemegyünk, én a cipőmet fürkészem, és elkönyvelem magamban, hogy ennél már nem lehetek durcásabb. A fiúk csak elismerően bólogatnak, miszerint így már sokkal jobb, emellett Marci egy fenyegető pillantást is vet rám, amiből rögtön letudom olvasni, mit akar mondani: "Nehogy átöltözz!". Nem mondom, hogy rossz összeállítást hoztak össze, de ez már kicsit sok, nem? Vagy csak én veszem ennyire komolyan ezt az egészet?
- Mehetünk már? - kérdezi Ricsi türelmetlenül. - Sose értettem, miért kell ennyit készülődni - morogja az orra alatt.
- Hogy miért? Miért? - kérdezi Hanna. - Öt perc alatt készüljünk el? Feli előbbi cuccai elrettentő például szolgálnak az öt perces készülődéshez!
Mindhárman elröhögik magukat. Oké, oké, értem. Gáz voltam.
*
http://data3.whicdn.com/images/31938932/tumblr_m6j2tnbHZx1r5dk2go1_500_large.jpgNos, igen. A pláza előtt meglátjuk Tomit. A srácok rögtön lepacsiznak vele, Marci még meg is szorongatja, mint egy rossz meleg, de ezen csak mosolygok. Mikor mind a hárman befejezik az üdvözlést, felénk fordul. És akkor bumm. Rögtön beleszeretek a szemeibe, hisz' gyönyörűek. Nagyon. Nagyon gyönyörűek. Nem mintha maga a srác nem lenne az, de a gyönyörű szót nem szívesen használnám rá. Inkább helyes. De oltárian helyes! Már csak a pillantásától is elpirulok,  és ez még jobban zavarba hoz. Remélem azért nem vette észre, hogy a fejem más árnyalatra váltott, nem lenne szerencsés.
- Ő Hanna - mutat a barátnőmre Dani. - És ő Feliciti - rá mosolygok. Próbálom a legbarátságosabb mosolyomat villantani, már amennyire sikerül. Félek, hogy csak egy vicsorgást sikerül összehoznom.

- Rohadt jó film - áradozik Marci a film előzeteséről, leírásáról, és magáról a filmről.
- Melyiket nézzük meg? - kérdezi Hanna, miközben a popcornját majszolja.
- Démonok között - válaszolja Ricsi, s beleiszik a kólájába.
- Hát gyerekek, akkor az gáz lesz - sóhajt fel Hanna teátrálisan. - Ha sikítanék nézzétek meg a pulzusomat, hátha szívinfarktust kaptam.
- Durva? - kérdezem a filmre utalva.
- Neked nem lesz, te így is úgy is beteg vagy - legyint Marci, de azért elmosolyodik. - Hanna bele fog pusztulni.
Öt perccel kezdés előtt bevonulunk a vetítőterembe, s nagy nehézségek árán le is ülünk, bár beletelik pár percbe, míg mindenki megtalálja a saját helyét. Eleve Hanna kikötöti, hogy ő a szélén fog ülni, mert máshol nem tud. Emellett pedig maga mellett szeretne tudni, hogy ha esetleg elhalálozna, legalább a legjobb barátnője mellett jöjjön el érte a vég. Marci szinte sipítva veszi tudomásul, hogy Tomi nem mellettem ül, de ezt persze nem mondta ki. Szóval elkezd rendezkedni, abból kiindulva, hogy ő Ricsi mellett szeretne ülni. Dani belemegy a játékba, így kerül ő Marci mellé, merthogy ő annyira szereti, hogy nem bír ki nélküle egy kis időt sem. Nos, így történik az, hogy Tomi mellettem köt ki.
- Istenem - fogom a fejemet kínomba, és kelletlenül lejjebb csusszanok a székemen. Ez már kínos.
Nekem és Tominak is, hisz' ő sem hülye, tudja, mire megy ki a játék, így még cikibb az egész. Legszívesebben jó erősen megragadnám Marci nyakát, és a fejét a falba verdesném. Méghozzá könyörtelenül. Ezért még tuti ki fogom nyírni, ehhez kétség sem fér.
Sok-sok felzaklató jelenet után eljön a vég. Mármint a nem az én végem, hanem Hannáé. Viszont a jó hír, hogy Tomival egymáshoz szóltuk. Nem is egyszer. Igazából elég sokat beszélünk a film alatt. Kritizáljuk az egészet, mert egy nagy szarság. Nem egyszer nevettet meg, és látszólag, ő is díjazza az én beszólásaimat.
Éppen egy szereplő nézné meg mi a helyzet odakint. Lassan halad a maga útján.
- Miért vagytok ilyen kurva kíváncsiak? - horkanok fel, egy kicsit talán túl hangosan is, mivel Ricsi, Marci, Dani, Tomi és Hanna is elnevetik magukat, ahogy az előttünk ülő, pár évvel fiatalabbak is.
A film lassan véget ér, én pedig már teljesen kikészülök a sok sablon jelenettől. Egyszer szívesen megnéznék már egy igazi horrort.
Az üres kukoricás kartonokkal, és üdítős üvegekkel együtt kivonulunk a teremből, egyenes a McDonald's-ba, mivel kiderül, hogy még mindig éhesek vagyunk, habár mindannyian bepakoltunk rendesen. Szokásos módon most is tömve van az egész hely, ezért stratégiát dolgozunk ki, miszerint én és Tomi elmegyünk rendelni, míg ők helyet foglalnak. Zseniális, briliáns, és fantasztikus terv is egyben - állítja Marci. Egy gyilkos pillantással jutalmazom ezért az ötletért, de azért nem vagyok szemét, és elindulok Tomival az oldalamon.
- Figyelj, ez az egész... - kezdek bele a magyarázkodásba, mivel kötelességemnek érzem elmondani, hogy ez az egész nem az én művem, és Marcit nyírja ki emiatt.
- Tudom - bólint mosolyogva. De szép mosolya van! - Marci - von vállat. - Ismerem gyerekkorom óta, nem kell elmondanod, milyen. Azért annyira nem bánom - vigyorodik el lassacskán, mire én felvonom a szemöldököm. - Valljuk be, nem vagy ronda!
- Azt hiszem ennél szebbet még nem mondtak nekem - érzékenyülök el drámaian, mire elneveti magát. - Te is tűrhetően nézel ki.
- Mekkora mákom van!
- De ne szállj el! Brad Pitt-et még mindig nem pipálod le - figyelmeztetem.
- Ó, szóval vele kell versenyeznem? - kérdezi egy szívdöglesztően szexi mosollyal.
- Versenyezned? - csodálkozom egy halvány mosollyal. Szóval versenyezni.
- Aha - bólint. - Szóval? Brad Pitt az egyedüli, akit le kell nyomnom?
- Azt hiszem még Bradley Cooper is versenyben van - gondolkozom el, és próbálom palástolni, hogy zavarban vagyok.
- Oké, velük azért elbírok - von vállat.
Időközben mi kerülünk sorra, ezért gyorsan elhadarjuk, mit kérünk. A pasi csak nagy szemekkel néz ránk, majd megkéri, hogy ismételjük el az egészet, csak kicsit lassabban. Megtesszük amit kér, mire bólint, és elkezdi pakolgatni a tálcánkat. A beszedett pénzből (mindenki fizeti a sajátját) fizetjük ki az övékét, majd mi is elmondjuk, mit kérünk.
- Hagyd, majd én - a pultra teszi mindkettőnk kajájának árát.
Nagy szemekkel fordítom felé a fejem.
- De...
- Nyugi, meghívlak. Nem nagy dolog - mondja, majd kezembe ad két tálcát, és ő is felkap ugyanennyit.
Nagy nehezen megtaláljuk a tömegben a saját kis társaságunkat egy kör alakú, piros asztalnál. Az emberek között szlalomozva eljutunk végre hozzájuk, s a tálcákat letesszük az asztalra. Mindenki kiválogatja a saját burgerét, és üdítőjét.
Most sem áll be egyikünk szája sem, eléggé hangosak vagyunk, a legtöbben felénk fordulnak, amikor felnevetünk az egyik srác egyik viccén. Kevesebb, mint fél óra alatt beburkolunk minden ehetőt, ihatót, ami csak előttünk van, majd úgy döntünk elmegyünk a legközelebbi parkba. Kevesen vannak, a játszótéren csak néhány gyerek játszik. A kutyafuttatón senki, ahogy a foci-, és kosárpályán sem.
Ricsi és Tomi rágyújtanak egy cigire, majd újra elkezdődik a beszélgetés. Lassanként beesteledik, és mire észbe kapok, már fél kilenc van. Az idő gyorsan telik, ha jó társaságban van az ember. Hanna már fél órája elment, mivel a szülei szigorúan veszik, hogy a család együtt vacsorázzon. Dani pedig hazakísérte, már csak négyen vagyunk.
- Na, asszem én is lelépek - tápászkodok fel a fűről, majd leporolom magam.
- Elhagysz - biggyeszti le az ajkait Marci sértetten.
- Majd holnap találkozunk - rebegtetem neki a pilláimat bájosan.
- Basszus, holnap hétfő - nyög fel Ricsi fájdalmasan, majd újra rágyújt. - És kémia - néz rám jelentőségteljesen.
- A majdnem kettesből lehet kettes is - mosolyodom rá. - Akkor én megyek. Sziasztok! - intek, majd el is sétálok.
A kivilágított budai utcákon sétálok, szinte alig haladok, annyira lassan vánszorgok a járdán. Páran vannak az utcán, de nem olyan sokan, viszont a kocsik fel-le járnak a dombon.
- Feli! - hallom meg magam mögött Tomi hangját.
Ilyenkor a filmekben a főhősnő mindig meglepődik, nem számít rá, meg ilyesmi. De ilyen esetbe mindig eszembe jut; nem ismerte fel a pasi hangját? Ha annyira szereti, komolyan nem esett le neki, hogy ő az? Csak mert ez így gáz. Én csak egyszer találkoztam ezzel a sráccal, mégis rögtön leesik, hogy ő az.
Mosolyogva fordulok meg, és várom be őt. Kocogva ér ide hozzám, majd int, hogy mehetünk tovább.
Beszélgetünk, nevetünk. Sokkal lazább vagyok az ő társaságában, mint máséban. Jól érzem magam vele. Rejtély számomra, miért engedhette el őt a barátnője. Bár elmondása szerint ő szakított a csajjal, és nem fordítva. Elmúlt a szerelem, vagy mi.
Nem kell messzire mennünk, gyorsan elérjük a kapunkat. Megállok a házunkkal szemben, majd erőt veszek magamon, és felé fordulok. Mosolyogva néz le rám. Csak fél fejjel lehet magasabb nálam. Ellenben Ricsivel, aki egy fejjel is felettem járhat. Igazából gyorsan kiverem Ricsit a fejemből, nem agyalok rajta sokat, így már csak Tomira tudok gondolni.
- Nagyon berágnál, ha most megcsókolnálak? - kérdezi mosolyogva, s egy lépéssel közelebb jön, szinte érzem a leheletét az arcomon. Nagyon magabiztos.
- Annyira nem - mosolygok én is.
Kezét az arcomra simítja, egy elszabadult tincset a fülem mögé tűr, majd lassan, nyugodtan közeledik felém. Először csak az ajkát érzem meg az ajkaimon, majd a nyelvét is a számban. Kezeimmel átkarolom a nyakát, míg ő a derekaimat fogja szorosan magához vonva. Elmerülve egymásban csókolózunk az utcai lámpák fényében, és úgy érzem, ez nem baj. Nem ismerjük egymást régóta, szinte nem is tudjuk, ki a másik, de ez még változhat.
Lassan elszakadok tőle, majd a szemeibe nézek.
- Be kell mennem - suttogom.
- Add meg a számodat - kéri lihegve. - Kérlek!
- Megírom facebook-on - elvigyorodom, tudva, hogy nem sokat lóg rajta (Ricsi szavaiból következtetve).
Ennyire könnyen nem adom ki a számomat, valószínűleg egyhamar meg sem fogom neki írni, de had várakozzon csak. Ha akkor is felhív, mikor megkapja az infót, biztosan érdeklem. Ha nem, akkor így jártam. Mindenesetre tudnom kell, hogy tényleg meg akar-e ismerni, vagy csak a barátnőjét akarja elfelejteni.