6/Beszéld meg velük!

sziasztok!

nos itt lennék az új résszel. friss, ropogós és hosszú.

remélem tetszeni fog! ebben kicsit megismerhetitek Marci másik oldalát is. a komolyabbikat.

köszönöm a 13 feliratkozót, édesek vagytok<3 a pipáknak is nagyon örülök :3

kommenteljetek pls, kíváncsi vagyok a véleményetekre!:)

xx Brooke

Egy héttel később

Egyenesen a szemészetről megyek be az iskolába, a harmadik, negyedik, ötödik, és hatodik órára. Oké, négy óra nem kevés kihagyás lenne, de azért szívesen mennék haza. Főleg, mert az ideiglenes szemüvegem egyszerűen nevetségesen áll rajtam. Na, jó, elég jól áll, de ez egy szemüveg! Nem szeretem a szemüvegeket, még a napszemüvegeket sem, mindig csikizik az orromat. Gyűlölöm azt is, aki kitalálta! De persze, nem vehetem le, mivel anélkül messzire nem látok tökéletesen. Ez korábban még sosem tűnt fel, csak mikor a suliban le kellett menni az orvosiba múlt héten, hogy lemérjenek, megnézzék a vérnyomásunk, és a látásunk. Na, akkor derült ki, hogy vakegér vagyok. Eddig csak Hannának meséltem arról, hogy pápaszemes lettem, még küldtem is neki egy képet, mikor megkaptam az átmeneti szemüvegemet. Ő azt mondta nagyon jól áll, és elképesztően nézek ki benne, de szerintem ez nem igaz. Nem rossz, de nem túl rózsás. Szerencsére csak az órákon kell hordanom, mert a legtöbb teremben leghátul ülök, és a táblát könnyebb szemüveggel néznem. Ahogy a tanárt is. Pech.

Olyan gyorsan megyek a helyemre, miután benyitok az angol terembe. Mielőtt még elindulnék hátra, leteszem az igazolásom a tanári asztalra. Szinte hisztérikusan keresem meg a cuccaimat, és veszem el a szemüvegem. Óvatosan, ügyelve arra, hogy még Evelin és Dani se vegyenek észre semmit (mivel ők is leghátul ülnek), felveszem a pápaszememet.

- Feli... - dob meg valaki egy galacsinnal. Ijedtemben forgolódni kezdek, mikor meglátom Danit. Pont engem figyel. Vigyorog. - Pápaszemes lettél? - kérdezi halkan, de azért nem annyira, hogy a környezetünkben lévő pár ember meg ne hallja. Ebből kifolyólag Marci, Tóti, Ricsi, Evelin és Martin mind felénk fordulnak.

- Izé... - kezdek hadoválni. - Jaj, ne bámuljatok már! - temetem az arcom a tenyerembe, így próbálom eltakarni az égő fejemet.

- De nem is rossz! - mondja Marci vidáman.

- Á, nem, csak egy kicsit gáz! - teszem hozzá szarkasztikusan. A kezeimet elemelem az arcomtól, és mély levegőt veszek. Végül is valamikor úgyis meglátták volna, tök mindegy, hogy előbb vagy utóbb tudják meg. Csak az a baj, hogy ezek után Marci ma nem fog leszállni rólam.

- Pedig jól áll - von vállat Ricsi, majd újra előre fordul.

Megrázom a fejem, majd kinyitom a füzetem, és lejegyzetelem, ami a táblán van. Szorgosan írok, mígnem megint kapok egy galacsint. Az asztalomon gondosan összegyűrve hever egy kockás cetli.

Esküszöm, jó! Halál komolyan mondom!:D - Marci

Felsóhajtok, de azért megeresztek egy kisebb mosolyt. Kezembe veszem a tollat, és máris körmölöm a választ.

Köszi, de azért én még utálom.:)

Óvatosan, nehogy a tanár észrevegye, visszadobom neki. Nem kell sok idő, míg újra jön a kis papírdarab.

Lyukas órában, elmegyünk a térre. Jössz? Kéééééééérlek!

Elgondolkozom. Hát... lyukas óra! Basszus, tényleg, ma lyukas óránk is van! Csak jobb lehet velük lenni, mint egyedül a folyosón, vagy az udvaron!

Aha:)

- Szerinted elbírlak? - kérdezi Marci, és tetőtől talpig végigmér, mintha a súlyomat próbálná megtippelni magában.
Mát a téren vagyunk, a nap hét ágra süt, én pedig úgy érzem magam, mintha egy bekapcsolt mikróban álldogálnék. A szökőkút a tér közepén tiltott terep, ezt a biztonsági őr mondta, mikor Marci fejest akart ugrani a fél méteres vízbe ( nem normális a gyerek!!). Szóval a szökőkút tabu, csakhogy én már-már izzadok a hőségtől.
Egy padon ücsörgünk, a lábam Ricsi ölében. Az utóbbi egy hétben nagyon jól kijöttünk, naponta beszéltünk facebook-on, és skype-oltunk is eleget esténként, plusz szerdán tízig filmeztünk. Szóval barátok lettünk, bár ez még egy erős kifejezés erre, merthogy annyira nem vagyunk bizalmasok, de elég jóba vagyunk.
- Szerintem nem - válaszolom őszintén.
Marci nem egy kigyúrt állat, én pedig nem vagyok egy modell alkat. Nem mondanám magam kövérnek, meg vagyok elégedve az alakommal, de tény, hogy nem vagyok tollsúlyú.
- Szerintem meg de - mondja összeszűkített szemekkel. - Gyere - kapja el a kezem, és felránt, én pedig csaknem pofára esek. Egy egyszerű mozdulattal a karjába vesz, mint az újdonsült menyasszonyokat szokás.

- Jesszus, Marci! - kapkodok levegő után ijedten, mivel a karja, nem tűnik túl biztonságosnak. A mellkasát csapkodva próbálom rávenni hogy tegyen le, ő viszont nem hajlandó elégtételt tenni a kérésemnek.
Egyszerű - bonyolult - mozdulattal a hátára tesz (ne kérdezzétek hogyan), és addig ügyeskedik, míg meg nem tudja fogni a két lábamat az oldalán. Miután ezt megoldja, el kezd rohanni velem. Én pedig sikítok, mint egy fába szorult ribanc. Igen, mint egy fába szorult ribanc.
Azt hiszem körbefutja velem párszor a teret, néhány kicsiket kísérő szülőhöz is odamegy, és köszön nekik, de egyszer csak megtorpan. Az eddig tenyerembe temetett arcomat most kibújtatom a takarásból.
- Vége? - kérdezem halkan, reménykedve.
- Tomiiiiii! - ordítja torka szakadtából, majd elenged engem, ennek köszönhetően én a földön végzem. Kiterülök a betonon, tulajdonképpen nem fájt az esés, mivel a kezemmel tompítottam, de azért mégis.
Lassan felállok, leporolom magam, majd visszasétálok a társaságunkhoz. Tomi a helyemen ül, a padon pedig már nincs több hely, hogy leülhessek.
- Gyere - húz az ölébe Marci.
- Hallod - kocogtatja meg a vállam a mellettem levő Hanna mosolyogva. - Megírtad neki a számod? - suttogja, csak úgy, hogy én halljam.
Mosolyogva megrázom a fejem, mire kuncogva feláll, és közbekérdezget mindenkit, hogy kérünk-e valamit, mert ő most elugrik a kisboltba. Leadjuk a rendelésünket, majd miután Hanna elsétál, átmegyünk a park füves részére olyan helyre, hogy Hanna rögtön meglásson minket, amint visszaér.
- Veled még beszédem van - suttogja a fülembe Tomi.
Jó értelemben kiráz a hideg, ahogy a lehelete a nyakamat éri, enyhe bizsergés fut végig rajtam, habár nem beszéltünk egy hete.
Leülünk, én a füvet tépkedem, és hallgatom a fiúk baromságait.

Mikor Hanna visszaér, egy csomó chips, kóla, Fanta, gumicukor és nyalóka terül elénk. Mindenki neki esik a kupacnak, és habzsoljuk az egészet. Gumicukrot mártunk a kólába, chipset a Fantába. Mindent más kombinációval eszünk, vagy iszunk. Eközben kialakul a kajacsata is, amit a biztonsági őr nem néz jó szemmel, ide is szól nekünk, mi pedig jó gyerekek módjára abbahagyjuk a dobálózást.

A töri órára visszamegyünk, és viszonylag fegyelmezetten üljük végig az órát, habár a dolgozatnál teljesen megbolondulunk. Én, Tóti, és Dalma tökéletesen tudjuk az anyagot, ezért mi gyorsan végzünk vele. Ezután Dalma és Tóti mindig elvonják a tanár figyelmét, eközben én odaadom a dolgozatom Ricsinek, s miután ő lemásolja -  kisebb eltérésekkel -, továbbadja a következő embernek. Az elterelési-hadművelet addig folyik, míg mindenki le nem írja, s vissza nem kerül hozzám a sajátom. A beszedés után utunkra enged minket a tanár.
A suli előtt Tomi vár, neki támaszkodva a lépcső korlátjának.
- Engem vársz, ugye? - rebegteti a szempilláit Marci viccből, és így úgy néz, ki mint egy rossz meleg.
- Most nem - rázza meg a fejét Tomi nevetve. - Majd máskor! - alig észrevehetően sandít rám.
- Ó, értem - vigyorodik el Marci mindent tudóan. - Hanna, gyere! Kísérj haza! - ragadja karon a barátnőmet Marci.
- Hát persze! Nem az, hogy te kísérsz haza! Nekem kell téged hazakísérni! - pufog Hanna magában, majd int nekem egyet, és befordulnak a sarkon.
Már csak Ricsi, Dani, Tomi és én vagyunk itt. Kényelmetlenül érzem magam a kínos csend beálltával, ezért úgy döntök, inkább elindulok. Nem vagyok hülye, tudom, hogy Tomi engem vár, és ez nagyon aranyos. Szóval, ha haza akar kísérni, akkor most van lehetősége rá.
- Akkor én megyek. Sziasztok! - intek mosolyogva, és lassan elindulok hazafelé.
- Várj! - szól nekem... Ricsi. Visszafordulok. Tomi nyitja szólásra a száját, de még mielőtt bármi is mondhatna, Ricsi szólal meg. - Hazakísérlek.
- Mi van? - kérdezi egyszerre Tomi és Dani. Az utóbbi közelebb jön Ricsihez, aki már előttem áll. Tomi értetlenkedve áll egy helyben. - Haver, asszem szerepet tévesztettél.
- Nem hiszem - rázza meg a fejét Ricsi, majd megragadja a kezem. - Na? - néz rám és a haza vezető út felé bök a fejével.
Bizonytalanul bólintok, és elindulok vele együtt. Még utoljára hátrapillantok, és félve nézek Tomire, aki megrögzötten áll, földbegyökerezett lábakkal.
Mikor felérünk a domb tetejére, Ricsi irányt változtat, és mivel még mindig fogja a kezem, engem is húz magával.
- Most megint hova viszel? - kérdezem.
Vigyázva, nehogy elengedjen, rágyújt egy cigire, majd megkínál, én viszont megrázom a fejem.
- Mutatok neked valamit - mondja, és tovább vezet.

Egészen a várig megyünk. Soha nem voltam még itt, komolyan. Sokszor láttam, nagyon sokszor, esténként gyönyörűen van kivilágítva, és sokan mondták, hogy a kilátás is gyönyörű róla. Elakartam már jönni párszor, de még nem adódott rá alkalmam.
Rögtön felragyog a szemem, és máris jobb kedvre derülök, ezt ő is meglátja rajtam, elmosolyodik.
Vannak páran rajtunk kívül, Ricsi el is nyomja a cigijét, mivel nem ajánlatos itt elszívnia.
Arra a helyre vezet, ahonnan a legjobban látni a várost. Gyönyörű. Budapest kétségtelenül gyönyörű város. Nem mondanám, hogy jobb, mint Amszterdam, de versenyben van vele. Nagyon szeretem mindkettőt.
- Gyönyörű - suttogom boldog mosollyal az arcomon.
- Tetszik? - könyököl a kőből épült terasz korlátjára.
- Imádom. Még sosem jártam itt. Elképesztő!
- Soha? - vonja fel a szemöldökét kérdőn.
- Soha - bólintok. - Köszönöm, hogy elhoztál, bár nem értem.
- Mit nem értesz ezen? - gyújt rá újra, figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetést a bejáratnál.
- Hogy miért hoztál el. Tomi haza akart kísérni, múltkor még tisztára oda voltál azért a gondolatért, hogy megpróbáljam vele.
- Nem hozzád való - rázza meg a fejét. Elfordul, és a várost kezdi kémlelni. Semmi pénzért nem nézne rám.
- Ó, igen? És miért nem?
- Mert... melléd olyan kell, akire bármikor számíthatsz. Aki felvidít, megvéd, törődik veled, és közben nem unod magad halálra mellette. Tomi unalmas, ez tény. Az előző barátnője ezért szakított vele - mondja.
- Nekem azt mondta, ő szakított a lánnyal - akadékoskodom.
- És te elhitted - biccent elismerően, gúnyosan. - Tomi nem vitte el sehová Lilit, a barátnőjét. Soha. Néhanapján a moziba, de nem igazán. A barátainak se mutatta be. Te jobbat érdemelsz.
- Honnan veszed? - kérdezem halkan egy idő után.
- Te jobb vagy. Mást érdemelsz. Jót. Nem egy hülyét, aki nem foglalkozik veled.
Lesütöm a szemem. Ez mind szép és jó, értékelem, hogy elmondja a véleményét, és az igazat Tomiról. De van bennem kétség. Mi van, ha hazudik?
Jesszus, már miért hazudna? Mi oka lenne rá?
Tényleg nem találok semmi logikus választ arra, hogy miért ne mondana igazat nekem. Egyébként is... határozottan hiszek inkább Ricsinek, mint Tominak. Hisz' ha belegondolok, még nem is ismerem igazából azt a srácot. Ennek ellenére Ricsit nem úgy ismertem meg, mint egy gerinctelen, kétszínű, enyves szájú alakot.

*

- Köszönöm, hogy elvittél - mondom, mikor megállunk a kapunk  előtt.

Még nem sötétedett be szerencsére, nem szeretnék Nóra haragjának okozója lenni. 

- Nincs mit - von vállat, majd eldobja a cigijét és rátapos.

- Holnap találkozunk - mosolygok rá. - Szia - köszönök el, s elindulok befelé.

Fáradtan dőlök le az ágyamra, és bekapcsolom a laptopom, miután magam elé húzom. 

Először az e-mail-eimet nézem meg, mivel a nagyobbik testvéremmel az utóbbi időben elég sokat levelezgetünk. Hiányzik, ha őszinte akarok lenni. Hiányzik, hogy mindennap kiakasszon, hogy poénkodjon egy hülye mozdulatomon vagy egy esésemen. Hiányzik Márk. Nagyon. Emellett Barni is nagyon hiányzik. A szüleimről inkább semmit sem mondanék, ha nem baj. Igaz, tényleg beszélnék velük néha, de ha ők nem hívnak, én sem fogom őket. Egyébként is csak Nórával szoktak beszélni telefonon, ott érdeklődnek felőlem.

Zörményi Márk - egy olvasatlan levél

Október 29-én haza megyek. Tudod, szülinap meg minden. A tiéd. Nem az enyém. De ha akarsz vehetsz nekem ajándékot, nem bánnám, ha kapnék tőled egy telefont. Esetleg egy laptopot. Elcsórtad az enyémet.

Mindegy, 29-én, délután öt körül érkezik majd a gépem Pestre. Elvárom, hogy gyere ki elém, ha már veszem a fáradságot és oda tolom a seggem.

Gyorsan bepötyögöm a választ, majd mosolyogva lépek fel a facebook-ra, ahol két olvasatlan vár.

Egy Marcitól, és egy Hannától. Először Hannáéra kattintok rá. Nem tudom, miért, ösztönös.

Hanna Farkas

15:22

meséld el mi voooolt*-* hazakísért? hm? mesééééélj!<3:D

Feliciti Zörményi

17:13

fél óra múlva felhívlak és mesélek.:)

Marci Török

14:09

hallottam mi volt. este Skype sok mindent meg kell beszélnünk. halál komolyan!!!!

 

Az utolsó üzenet nagyon megrémiszt, főleg, mert Marci nem igazán szokott komoly lenni, főleg még halál komoly! Nem tudom, miért olyan komoly ez, hogy még ő is ennyire halálosan veszi. Én már túl vagyok rajta, tulajdonképpen elég   gyorsan túljutottam rajta, nem sokat rágódtam a dolgon.

Amilyen gyorsan csak tudok, lezuhanyzok, majd felöltözöm, később pedig felhívom Hannát, és elmesélem neki, mi történt Tomival, majd hogy mi volt Ricsivel. Erre ő csak annyit felelt, hogy reagálhat-e erre holnap. Természetesen elfogadtam az ajánlatát. Elég lesz ma Marcival beszélnem halálosan komolyan.

Este Skype. Ez villog a fejemben. A képernyőt bámulom, és várom, hogy Marci végre feljöjjön. Előtte persze házit írtam, de csak miután Hannával letettük a telefont. Szerencsére csak angolból kellett házit csinálni, ami egy fogalmazás volt, és az ugyebár nálam nem nagy dolog, szeretem azt a tantárgyat és szinte a második anyanyelvemnek is tekinthetem. Persze csak a holland után. Szóval az angol a harmadik anyanyelvem... - ezen gondolkodom, miközben várom Marcit Skype-on. 

Marci videóhívást indított

Elfogad  Elutasít

- Szia - köszönök neki halvány mosollyal az arcomon.
Látván a komor tekintetét, leolvad az az apró görbe vonal az arcomról. Nem tudom, mi baja. Vagyis van róla fogalmam, mert hogy ő és Tomi barátok meg minden, de nem értem, miért kell ezt ennyire komolyan venni!
- Tomi tisztára össze van zavarodva. Azt hiszi, te és Ricsi együtt vagytok! Beszéltem vele, ki van akadva, hogy megcsókolt, te pedig visszacsókoltál, miközben Ricsivel kavartok. Mondtam neki, hogy ez nincs így, te és Ricsi csak barátok vagytok, csakhogy ő ezt nem hiszi el. Dühös rám és rád is, amiért egyikőnk sem szólt neki, eközben Ricsire is berágott. Nem rég volt kint Ricsi a parkban a néhány haverral, én is ott voltam, és Tomi is. Csakhogy én Ricsivel, amiből az lett, hogy biztos neki adok igazat. De visszatérve a parkra, beszéltek. Nem tudom, miről, de mindketten kurva dühösek voltak. Ricsi mindent a fejéhez vágott arról, hogy nem érdemel meg téged, és hogy te jobb vagy nála. Mindenki le volt fagyva, ennyire mérgesnek még nem láttuk Ricsit. Tomi csak bámult, nem értette Ricsit, mivel Ricsi azt mondta, hogy nem vagytok együtt.
- Aha. - Próbálom feldolgozni a hallottakat, bár nehezen megy. El sem hiszem, hogy Ricsi kiosztotta Tomit! És ezt nem gyengeségemben mondom, hanem inkább... inkább nem értem. Megint nem értek semmit. Csak tátogok, mint egy nyomorult hal.
- Beszéld meg velük. Mindkettejükkel, mert ez így durva! Nagyon jó barátok voltak, és most csak miattad összevesztek. Pluszba Tomi még rám is mérges.
- Haragszol? - kérdezem halkan.
Szégyenlem magam, nem is kicsit. Összeugrasztottam mindhármukat, bár fogalmam sincs, mit tettem. Még mindig úgy gondolom, hogy ez nem az én hibám! Hanem Ricsié. Egyértelműen. És ezt nem azért mondom, mert nem tudom elviselni, ha rám kennek valamit, amit ténylegesen én tettem. Inkább azért mondom, mert így van. Ő rángatott el, ő vitt el a várba, és nem én kértem meg erre.
- Nem. Csak úgy gondolom, ez nem volt korrekt tőled - von vállat.
- Egy pillanat! - kapom fel rögtön a vizet. - Nem én rángattam el magam, nem én kértem Ricsit arra, hogy vigyen el a várban, vagy hogy fogja a kezem! Nem én akartam. Teljesen ledöbbentem, mikor azt mondta, hogy hazakísér, szinte megszólalni sem tudtam, nemhogy még ellenkezni! Nem az én hibám, de oké, bocsánatot kérek mindkettejüktől annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mit ártottam nekik! Gondoltam te tisztában vagy vele. Az egész történettel, de úgy tűnik nem értetted meg a lényeget. Nem az én hibám volt!
- Oké, oké, értem! - emeli fel védekezően a kezeit maga elé. Beleiszik az asztalán lévő kólába, majd újra megszólal: - Bocs, igazad van. De attól még beszélned kell velük!
- Rendben - morgom.
Tényleg beszélnem kell velük. De a bocsánatkérés most még egyáltalán nem biztos. A kiborulásom után elvetem ezt az ötletet véglesen. Marci simán tudhatja úgy, hogy mégis megteszem, de mégsem. Nem fogok bocsánatot kérni valami olyanért, amit meg sem tettem.