3/BIZALOM, BIZALOM, BIZALOM...

sziasztok!:)

itt a várvavárt 3. rész. köszönöm a kommentet, a pipákat, nagyon aranyosak vagytok <3 :)

igazából most nincs sok mondani valóm. jó szórakozást a részhez, remélem tetszeni fog.:)

xxBrooke

Mivel kint nyári hőmérséklet uralkodik, aszerint öltözöm fel. Igazából nem töltök sok időt a tükör előtt, csak lazán befonom a hajam, hogy néhány tincs kilógjon, ki sminkelem magam, aztán a táskámat fogva már le is sietek a konyhába. Nóra már ezerrel pörög. Rejtély, hogy hogy van neki ennyi energiája már reggelről.

- Mit szeretnél reggelizni? – kérdezi hatalmas mosollyal.

- Hát… - gondolkozom el, és leülök az egyik székre, ami az asztalhoz tartozik. – Fagyit – mondom egy kis idő után.

- Öm… - túr bele a hajába tanácstalanul. – Ebből nem lesz baj, ugye?

- Nem hát! – vágom rá gyorsan.

- Egy kicsit nem árthat, ugye? – kérdezi újra.

- Nem – rázom meg a fejem.

Vonakodva bár, de azért kiveszi a fagylaltos dobozt a hűtőből. Elővesz egy kanalat, majd elém tolja. A csokis fagyi megteszi a hatását, máris vidámabb vagyok tőle. A felét felfalom. Mivel Nórának munkába kell állnia, nem tudja felügyelni az elfogyasztott fagylalt mennyiségét. Mikor úgy látom, hogy elég, beteszem a kanalat a mosogatóba, majd a fagyit vissza, a hűtőbe. Fél nyolckor elindulok a suliba. Azért bevallom, még a fagyi sem tudja meghozni a kedvet egy reggeli sétához. Főleg, ha dombnak felfelé kell menni. Nem könnyű dolga van az embernek, ha nem föntről, hanem lentről áll neki megmászni egy hülye hegyet!

Tizenöt percnyi gyalogolás, és szenvedés után végre beérek a suliba. A hierarchia megint arcon csap, amint belépek a hatalmas épületbe. Tömörülések, klikkek, csapatok. Mondanom sem kell, a népszerűek közé tartoznak Ricsiék. Ricsi, Dani és Marci a végzősökkel baromkodnak a maguk kis területén. Pár lány, amolyan udvari bolondok, szórakoztatják is őket. Marci elárulta, hogy legtöbbször nem a lányokkal nevetnek, hanem a lányokon, ami bebizonyítja, mennyire szánalmasak.

Ezen kívül mindenki más a senkik kis világában él, ahogyan én is. A népszerű csoporton kívül senki másra nem ragasztható ez a jelző.

Szerencsémre irodalommal kezdünk. Az a kedvenc tantárgyam, a rajzon, és az olaszon kívül. Leülök a szokásos helyemre: a középső padsor, utolsó padjába. Előkapom a tankönyvem és a füzetem, majd csatlakozom Hannához és Tótihoz.

- Délután mozi – közli Tóti izgatottan. – Benne vagy? – kérdezi.

- Persze – bólintok. – Mit nézünk meg?

- Inidious, A gonosz háza 2. rész – mondja Hanna. – Elvileg nem annyira félelmetes.

- Ezért nézzük meg. Nem bírjuk az olyan filmeket, amik nagyon nagyon ijesztőek. Te bírod a horrorokat?

- Juj, nagyon! – lelkesülök be én is már. – Imádom őket! Általában, ha valami nagyon ijesztő van, hülyén vigyorgok és nevetek azon, hogy mennyire parázom. De már kiskoromban rászoktattak az ilyenekre a bátyám miatt, ő megszállott.

- Neked biztos valami baj van a fejeddel – néz rám Hanna bárgyún.

Felnevetek az arckifejezésén, majd a csengőt meghallva visszasétálok a padomhoz. Leülök, és várom a tanárt…

A nap gyorsan elmegy. Az osztály ma különösképp nem normális hangulatában van. Danit kétszer kiküldték köszönhetően a hülye vicceinek, mikor kiselőadást tartott a Ceasat salátáról. A poén már nagyon régi, viszont Dani hihetetlenül adta elő. Ez volt az első rossz húzása, mivel gasztronómiáról beszélni törin nem éppen „etikus” – mondta a tanár. A második akkor volt, mikor eldöntötte, hogy ő és Marci öltözzenek be a dráma szakkörösök egyik jelmezébe. Így lett Daniból Júlia parókával meg ruhával, Marciból pedig hamupipőket egy habos-babos ruhában, és tiarával. Ez volt még töri előtt, Matekon. Az utolsó óra után elindultunk a háromnegyed hármas vetítésre. Az egész nagyon szórakoztató volt. Hanna és Tóti egyfolytában sikongattak. A moziban. Nem egyszer tagadtam le őket, mikor kiöntötték a kukoricát, vagy az innivalójukat ijedtükben. Én viszont csak bámultam. Néha én is megijedtem, főleg az amolyan gyorsan-bevillantani-az-ijesztő-képet-hogy-a-néző-megijedjen jeleneteknél. De nem sikítottam! Nekem még tetszett is a film. Az első részt nem láttam, de szerencsére ez nem volt zavaró. Értettem… a lényeget.

péntek

Marci eldöntötte, hogy ma egész nap a nyomomban lesz, mert meg akar védeni. Hogy mitől, azt nem tudom. Csak meg akar védeni az esetleges támadóktól. Titkol valamit, ezt már tudom. Készülnek valamivel a fiúk, csak az a kérdés, hogy mivel. Marci nem volt hajlandó elárulni, de így se baj. Ha ő mellettem van, akkor valószínűleg engem nem fognak bántani. Remélhetőleg. Azért lehet, hogy Marcit is megrontják, ha átpártol mellém… A támadás – ezt azért elárulta – a lányok ellen irányul, és a fiúk benne vannak az osztályból.

Az egész fizikán kezdődött. Itt az ülésrend mindig más, mert hármas padok vannak. Én az utolsóban ülök, Hannával. Na, hát végül Marcival és Ricsivel kerültem egy padba, aminek Hanna nagyon nem örült, de végül átköltözött annak ellenére, hogy én kérleltem, maradjon és hozzon ide egy széket vagy nem tudom. Hát nem maradt, szóval én itt ülök Marci és Ricsi között. A lányok elől gyülekeznek, a többi fiú holléte kérdéses.

- Mivel Gaál tanár úrnak dolgai akadtak az iskolán kívül, én fogok helyettesíteni – jön be Polák egy fizika tankönyvvel a kezében.

Mindenki kinyitja a fizika tankönyvét, csak mi hárman nem, mivel Ricsi kiveszi a kezemből, és a padba dobja. Csodálkozva bámulok rá, de ő nem szentel nekem túl nagy figyelmet. Marci lazán átkarol, és magához húz.

- Ha azt mondom pad alá, akkor pad alá – suttogja a fülembe.

- Megkérhetném Marcell, hogy inkább rám figyeljen, mintsem Feliciti-re?

- Megkérhet – bólint Marci.

Az osztály vissza folytják a mosolyukat az emberek. Polák úgy tűnik nincs vicces kedvében, ugyanis csak gyilkos pillantást vet Marcira, aki még mindig nem enged el.

A terem ajtaja hirtelen kicsapódik, mindenki megilletődik.

- Pad alá – mondja Marci.

- Mi? – ennyit tudok kinyögni, mert a következő pillanatban Ricsi már le is ránt. A pad pontos takaráságban vagyunk mi hárman, de azért látjuk a többieket. A fiúk az osztályból vízzel töltött lufikat dobálnak a többi lányhoz, aminek hála ők csurom vizesen lesznek. Bosszankodnak is eléggé, kivéve Evelin-t, a fiúk hozzá se mernek érni, nem hogy kitolni vele!

Az akció végén mindhárman felállunk. Hanna, Tóti és Luca mérgesen közelednek felém.

- Benne voltál! – vádol meg Tóti.

- Esküszöm nem! – emelem meg a kezem védekezően. – Tényleg!

- Biztos? – vonja fel a szemöldökét eszelősen Hanna.

- Biztos- bólintok. – Sajnálom a ruháitokat. De azért örülök, hogy én nem kaptam.

- Ne örülj annyira – vigyorodik el Ricsi, majd mellém lépve letekeri az ásványvizet flakont. Már éppen kezdenék szónoklatozni, de ő egy egyszerű mozdulattal meglendíti az üveget, aminek következtében én is csatlakozom a vizes pólósok klubbjához.

- Hát én kinyírlak – mondom nyugodtan, mégis dühösen.

Így kezdődik a kergetőzés. Mint két bolond gyerek vágunk át az egész iskolán. Veszettül gyors, ezért kicsit – CSAK KICSIT – le is maradok, de azért még látótávolságon belül van. Gyerekes megoldást választottam a bosszúra, de nem érdekel. Az is nagyon szánalmas, hogy tizenegyedikes létünkre kergetőzünk. Futás közben kikapom az egyik vizes palackot az egyik elsős kezéből, és úgy futok Ricsi után, amíg meg nem állítja őt Kádár. Alig tudok megállni a nagy lendülettől, ezért neki is megyek Ricsinek, aki – igaz – megtántorodik, de azért elkapja mindkét alkaromat, és megállít.

- Az tanáriba a következő szünetben – morogja, majd ott hagy minket.

- Akkor is megbosszullak – mondom, majd a feje fölött meglódítom az üveget. Elégedetten nézem, ahogy végigfolyik rajta a víz, eláztatva a ruháját. A kevés folyadék miatt nem annyira vizes, mint én, de azért így is beérem. A pólója néhány részénél a víz miatt a testéhez tapad az anyag, ezzel megmutatva, milyen kidolgozott felsőteste van. Mielőtt még sokáig bámulnám bedobom az üveget a kukába, és visszamegyek a terembe.

Az olasz után Ricsi karon ragad, és együtt megyünk le a tanáriba. Nem sokat kell várnunk, hogy Kádár fogadjon minket. Bent megállunk az asztalával szemben. Hihetetlenül nyugodtnak tűnik, ami ijesztő.

- Sokat gondolkodtam, mit adjak nektek – kezdi vészjóslóan mély hangon. – Végül egy figyelmeztetésnél döntöttem. Nem szaladgálhattok az iskolában kedvetekre! Arra ott van a testnevelés óra, ahol már nem szoktatok ilyen hévvel és kedvvel rohangálni. Az ellenőrzőnkbe firkantja az aláírását a beírás után, majd utunkra enged.

- Meg van az első figyelmeztetésem – jelentem be ünnepélyesen. A furcsa, hogy egyáltalán nincs lelkiismeret furdalásom, nem is bánom.

- Nem tűnsz szomorúnak – jegyzi meg.

- Mert nem vagyok – vonok vállat. – Nem fognak érte kinyírni otthon. Nóra valószínűleg nem fog haragudni, a szüleim meg azt se tudják, melyik suliba járok, úgyhogy tök mindegy.

A többiek már rég hazamentek, ezért együtt indulunk el a suliból. A furcsa, hogy Ricsi kézen fog, és elkezd az ellenkezőirányba vezetni. Döbbenten nézem a kezünket, majd őt.

- Hová viszel?

Ellenkezem, jó sokáig, de erősebbnek bizonyul. A közeli parkba érünk el. Meglepetésemre nem a padokhoz, hanem két elhagyatott hintához vezet. Mindketten elfoglalunk egyet. A játszótér üres, senki sehol, ami furcsa, de nem bánom.

- Hogy-hogy nincs itt egy gyerek sem?

- Ez a park le van zárva – feleli.

- Akkor mi, hogy jöttünk be? – kérdezem. Kezében meglóbálja a kulcsot. – És ilyened neked honnan van?

- A haverom apja a park gondozója, és lemásolta a kulcsot. Nem lenne szabad itt lennünk, a barátom faterjának fogalma sincs róla, hogy nekem ilyenem van.

- Akkor menjünk – mondom riadtan.

- Nem szokták ellenőrizni – mondja.

Végignézek a parkot körülvevő kerítésen. Békés az egész, csendes.

Egy ideig csend van, csak gyengén lökjük magunkat. Egyikőnk sem szólal meg, ez nem is baj egy ideig, jó a csend is. Ezt viszont ő töri meg, nagy meglepetésemre. Általában én szoktam kezdeményezni a beszélgetéseinket. Amiből összesen kettő-három volt eddig.

- Nem vagy jóban a szüleiddel? – érdeklődik.

- Nem igazán. Miből gondoltad?

- Azt mondtad, nem tudják, melyik suliba jársz.

- Ja, igen.

- Simán elengedtek? – vonja fel a szemöldökét csodálkozva. Ez általában így szokott lenni, mindenki megdöbben azon, hogy a szüleim mennyire leszarnak.

- Szerintem még pezsgőt is bontottak. Már csak egy gyerek van a háznál, hurrá! A bátyám már rég elköltözött, asszem három éve is lehet már. Aztán most én is elköltöztem ide. Az öcsém az egyedüli gyerek már, de szerintem őt is lepasszolják valahová nem sokára.

- Nyomasztó – fintorog.

- Az – sóhajtok fel. – De megszoktam, tök mindegy. A te szüleid milyenek?

- Mások. Ennek pont az ellentétei. Imádnak minket, ami már sokszor nagyon idegesítő. Sok mindent megengednek, de féltenek minket. Támogatják a hobbinkat meg minden ilyesmit, annak ellenére is, hogy nem mindig nézik jó szemmel, mit szeretünk. Még engem is támogatnak, pedig ugyebár nagy elvárásaik vannak velem szemben.

- Szereted őket – mondom. Látszik azon, ahogy beszél róluk. Minden szavából érződik a szeretet, az elmondása szerint pedig a szülei is nagyon szerethetik, ha az elvárásaik mellett azért támogatják is.

- Aha – bólint. A legtöbb srác nem ismerné be ilyen nyíltan, ezért elgondolkodtató, hogy ő így megteszi.

- Hanna azt mondta bizalmatlan vagy – bukik ki belőlem.

- Igen? – kérdezi szórakozottan. Felélénkül.

Bólintok.

- És mit mondott még a bölcs, öreg Hanna?

- Hogy gázos vagy – nyújtom ki a nyelvem.

Felnevet.

- Meglehet – von vállat. – A bizalmat illetően tényleg az vagyok. De úgy érzem, benned megbízhatok… Ugye?

- Persze! – mondom gyorsan. – Nem vagyok pletykás.

- Akkor jó – biccent elégedetten.

- Szóval megbízol bennem. Miért?

- Isten tudja! Csak úgy – sóhajt fel. – Egyébként… de tényleg! Miért vagyok gázos?

- A csaj ügyeid miatt. Hanna előre figyelmeztetett!

- Ó, igen, a híres csaj-ügyeim! – röhögi el magát. – Ezért tényleg nem szólhattok be, nem volt sok csajom. Kettő asszem, nem sok. Csak párszor hülyére vettem egy-két libát! Ez nem bűn! Ők adták maguk túl könnyen! – védekezik. – Neked hány pasid volt?

- Csak egy – mondom.

Úgy néz, mint aki el se hiszi.

- Mi van? – mosolyodom el.

- Nem hiszel el – nyögi ki. – Ez most komoly? Egy? Egy pasid volt? Mármint nem azért, mert ciki lenne vagy mi, inkább hihetetlen. Jó csaj vagy, hogy-hogy nem volt egynél több?

- Először is, köszönöm – célzok a „jó csaj vagy” mondatrészre. – Másodszor pedig, sokáig voltam együtt az előzővel. Tudod, a nagy szerelem meg minden. A francokat, egy seggfej volt, csak szerelmes voltam, és nem láttam.

- Szóval utána távol tartottad magad a pasiktól?

- Mondhatni – bólintok. – Egy ideig hanyagoltam minden fiút, aki bepróbálkozott.

Sokáig beszélgetünk el, és szerencsére az ősz kezdete miatt még nem sötétedik korán, ezért kint maradunk jó pár óráig. Hihetetlen, mennyire gyorsan telik az idő, nagyon könnyen eltudunk beszélgetni, habár érzem közben azt a bizonyos falat, amit maga köré vont. Sok titkot rejteget még ,amit a bizalmas ellenére nem árul el nekem, de annyira mégsem bánom. Sok mindent megtudok róla, és nem várhatom el tőle, hogy rögtön tálaljon ki mindent, amit elrejt.

- El kéne húznunk – mondja kissé feszülten.

Kérdőn nézek rá, éppen az egyik csúszda alján ücsörgök, míg a ő a homokban ,de most feláll, elkapja a kezem, és felránt.

- Mert nyolckor jönnek a rendőrök.

- Azt mondtad, nem ellenőrzik a parkot – emlékeztetem.

- Mondtam, amit mondtam, nem kellett volna elhinned! – villant egy féloldalas, csibész mosolyt. – Elég sokszor jártam ide a haverokkal, volt egypár bulink, és hát… tudod, mi jár ezzel. Néhány sörös üveg, egyéb pia, cigi csikkek, ilyesmi. Aznap reggel bejelentés jött, valami szemfüles vénszatyortól, és azóta esténként kijárnak.

- Gáz – mondom.

- Ja – bólint. – Na, gyere! – fogja meg a kezem, s elindulunk kifelé.

Haza kísér, de az úton már nem beszélgetünk, csendesen haladunk egymás mellett. Én a cipőmre figyelek, ő pedig cigizik. Az idő lassabban telik, mint a parkban, de különösebben nem izgat. Inkább azzal foglalkozok, milyen leszidást kapok Nórátólm amiért nem szóltam, hogy későn jövök, és még tényleg elég későn is jövök. Normál esetben valószínűleg a beírás miatt sem lenne pipa, de ez tuti kihúzza nála a gyufát. Félve, kétségbeesetten rugdosom az előttem lévő kavicsokat.

- Mi van? – kérdezi Ricsi kíváncsian kémlelve engem, és az előbbi, idegesítő tevékenységemet.

Vállat vonok. – Semmi. – Nem akarom, hogy tudja. Minek? Végül is, akármennyire is nehéz beismerni, tényleg nem állunk egymáshoz valami közel. Nem kell tudnia mindenről, ami velem történik. Még csak barátok sem vagyunk! Csak osztálytársak, ismerősök.

- Te tudod – dobja el a cigijét, majd rátapos egyet. – Ez az – mondja, mikor észreveszi, hogy nem álltam meg.

- Ja, tényleg – sóhajtok fel. – Szia – köszönök tőle el nagyon gyorsan, és beszaladok. Előre félek a lecseszéstől.

- Zörményi Feliciti Anna! – kiáltja el magát ízléses keretek között Nóra. Ajaj! Összerezzenek. Mint egy vemhes rinocérosz trappol be a nappaliba. – Hányszor hívtalak? Hányszor? – idegeskedik.

- Öö… sokszor?

- Ne pimaszkodj! – pirít rám. – Mi az, hogy még csak nem is szólsz, hogy későn jössz? Azt hittem elvittem, vagy… megszöktél, vagy mi tudom én! Tudod, hogy elengedtelek volna, mert bízom benned, tudom, hogy nem csinálnál hülyeséget, de azért az engedékenységnek is van egy határa! Szólás nélkül nem mész sehova! Ha egy órát lettél volna ott, ahol voltál, megértettem volna, hogy nem szólsz, csak egy sms-t vártam volna, de ennyit? Nyolc óra van, Feliciti!

- Értem – bólintok.

- Akkor jó – fújja ki magát.

Erőt veszek magamon, majd elmesélem neki a beírásomat is. Ha már liba, legyen kövér alapon mondom el neki. Nem dühös, inkább csalódott, de azért aláírja az ellenőrzöm. A táskámmal együtt felrobogok a szobámba, majd egy gyors, felszínes házi feladat írás után oda ülök a géphez, és Skype-on hívom Marcit.

- Feli, drága, minek köszönhetem késői hívásod? – vigyorog bele a kamerába hülyén.

- Késői? – vonom fel a szemöldököm.

- Néhányan fél kilenckor már aludni szokta, kicsim – közli velem bőszen bólogatva.

- Aha, biztos értem.

- Szóval miért kezdeményeztél precíz mód’ videó hívást ezen a meglepően kifinomult, fejlett számítógépes programon?

- Befejeznéd? – szólok rá nevetve. – Idegesítő!

- Oké. Szóval, mizu?

- Semmi. Nem hívhatlak csak úgy?

- Te bármikor – kacsint rám. – De tudom, hogy van valami.

- Hát… Ricsi… szóval…

- Ú! Tetszik! – kiált fel, s olyan hevesen kezdi lóbálni a végtagjait, hogy leborul a székről. Ijedten nézek mindig más szögből a kamerába, hátha így meglátom a földön fekvő barátomat. – Jól vagyok! – biztosít, és visszamászik a székbe. – Szóval – könyököl az asztalra – tetszik, mi?

- Megbízhatok benned?

- Teljes mértékben!

- Esküszöl?

- Esküszöm, tündérke! – biztosít. – Ó, ezentúl így hívlak! Tündérke!

- Jó, ez jobb, mint a tücsök – sóhajtok fel. – Visszatérve az eredeti témához: igen, tetszik. De nem annyira! Csak egy ici-picit – megmutatom a hüvelyk-, és a mutatóujjam között, mennyire pici is az az ici-pici.

- Aha, ezt add be annak, aki elhiszi. Na, ennyit akartál?

- Nem teljesen! – rázom meg a fejem. – Te, mint jó barátja. Mint a titkai őrzője, nem tudnál biztosítani engem valamiről? Hogy bejövök-e neki vagy sem. Mert ha nem, akkor nem ringatom magam felesleges vágyálmokba.

- Sajnálom, tündérke, de ilyen információval nem szolgálhatok. Még ha tudnék is valamit, nem biztos hogy elmondanám. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudok valamit, mert tudok, de ha te azt tudnád, akkor nagyon rossz lenne minden. Főleg mert Ricsi nem szereti, ha tudnak mások olyat, amit nem szeretne, ha tudnának. Vágod, édes? – vonja fel a szemöldökét kérdőn. Bólintok. Oké, ezt tiszta. Kicsit zavarosan magyarázta, de értem. – Ezért nem mondok semmit. Lehet, hogy mesélt az érzéseiről, lehet hogy nem. Végül is még nem olyan régen jöttél az osztályba, ilyen gyorsan nem dúlhat a láv!

- Nincs szó semmilyen „láv”-ról! Csak tetszik! – magyarázom határozottan.

- Édes mindegy – legyint. – A lényeg, hogy nem mondhatok semmit. Titoktartás kötelez. Ahogy veled is, nem mondhatom el Ricsinek, hogy bejön neked.

- Nem hát!

- Na, ugye! Ő meg nem akarja, hogy tudd, bejössz-e neki vagy nem.

- Szóval mondott valamit? – kérdezem rögtön reménykedve.

- Nem tudom – vigyorodik el. – Nem mondhatok semmit.

- Jól van – puffogok.

Hát… mindegy. Talán nem is szeretném tudni. Egyenlőre próbálok úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne, habár értékelem ezt a parkos dolgot, ahogy a házimozit is nagyon. Azért kíváncsi lennék mégis, hogy minden lánnyal csinál-e ilyet!