1/Merre mész?

sziasztok!

megérkeztem az új, átdolgozott történettel, és egy új design-el is. remélem tetszik... mármint mindkettő. a design meg a történet is. a karaktereknél megnézhetitek az új szereplőket, emellett pedig nem sokára létrehozom a trailer menüt, ahol pedig értelemszerűen a trailer lesz. már elkészült, köszönet érte Chanel Brayn-nek, én meg vagyok vele elégedve, tetszik is - nagyon (: - remélem nektek is. jó szórakozást a részhez, kommenteljetek, pipáljatok!(:

Zörményi Feliciti

Hat órás repülőút után olyan nyűgös vagyok, hogy legszívesebben minden embert megfojtanék. A stewardess-ek lassan leterelgetnek minket, utasokat, a repülőről. A repülőtéren próbálok kiigazodni, de ennyi ember között nehéz. Nem látok mást, mint fejeket. Sok-sok fejet és testet. Nórát keresem, a nagynénémet. Úgy beszéltük meg tegnap, hogy kijön elém, és hazavisz. Mármint hozzá haza, nem hozzám haza, mert a hozzám haza az még mindig Amszterdam-ban van.

- Feliciti! – hallok meg egy hangos, mégis visszafogott hangot. Csak én figyelek fel rá.

Megpördülök a tengelyem körül. Nóra nagy mosollyal az arcán igyekszik felém, az embereket kerülgetve. Mikor ideér, szorosan megölel, én pedig viszonozom.

- Örülök, hogy megérkeztél – mosolyog rám, miután eltávolodunk egymástól. A csomagjaidat már kivettem, a kocsiban vannak.

- Benned aztán van energia – csúszik ki a számon.

- Mindig így pörgök reggel – legyint. – Na, gyere! – Kézen fog, majd elkezd vonszolni a kijárat felé. Több embernek is neki megyek, de úgy tűnik, ez senkit sem zavar.

- A menetrend – kezdi már a kocsiban. – Elviszlek haza, lezuhanyozol, átöltözöl, majd mész az évnyitóra.

- Király – morgom unottan.

Reggel öt óra van, az évnyitóra pontban nyolckor meg kell érkezni. Félreértés ne essék, simán elkészülök, talán még egy filmet is meg tudnék nézni, de öt óra! Öt órakor én kezdjek el készülődni! Így is teljesen hulla vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy fogok mutatni tizen valamennyi ember előtt az osztályteremben, majd száz diák között az évnyitón.

Miután Nóra leparkol Budán, a házhoz kapcsolódó garázsba, én kipattanok az autóból és felszaladok a vendégszobába, ami pontosan két évig az enyém lesz. Mivel már jó párszor jártam itt, tudom, mi merre van, ismerős a terep, ami azért megnyugtató, könnyebb dolgom van.

Egy gyors zuhany után magamra veszek egyfekete farmernadrágot, egy ujjatlan fehér inget, pár karkötőt, egy órát, és egyVans cipőt. A sminkemmel nem bajlódok sokat, csak egy egyszerű tusvonalat húzoka szempilláim tövébe. A táskámba pakolok egy füzetet, beleteszem a tolltartóm, néhány papírt, ami bizonyítja, hogy én én vagyok, majd előkaparom az utazótáskám egyik zsebéből az iPod-om fülesét, s azt is beteszem a hátizsákomba. A telefonomat a zsebembe teszem, majd fogom a cókmókom és levonulok a konyhába. Röpke egy óra alatt sikerült elfogadható kinézetet varázsolnom magamnak.

- Kávé a pulton – mutat Nóra a bögre gőzölgő kávéra.

- Köszönöm – mondom, majd lecsapok az italra. Igazából nem szoktam kávézni, utálom az ízét, de fel szeretnék ébredni, így muszáj meginnom.

- Nem akarod felkötni a hajad? – kérdezi. Felvonom a szemöldököm. – Csak mert kicsit lapos – von vállat.

- Öö… tudsz adni egy hajgumit? Nem hoztam magammal – sóhajtok fel.

Amilyen gyorsan csak tudom, lehúzom a maradék kávémat, majd a bögrét a mosogatóba teszem. Követem Nórát a fürdőszobába, ahol kinyit egy fiókot, ami a pult alatt van, s kivesz belőle egy fekete hajgumit. Egy köszönöm után kezembe veszem a fésűm, és addig bűvészkedem vele, ameddig tökéletesre nem sikerül kifésülnöm. A hajgumival csavarok párat a copfomon, majd elégedett nézem meg a tükörben a munkámat. Elmosolyodom.

Talán mégsem lesz olyan rossz ez a nap.

Budai Richárd

Fél órát kések az évnyitóról. Holott nekem még előbb ott kellett volna lennem, hogy leadjam a papírokat. Szerencsére viszont ezt gyorsan el tudom intézni, öt percbe telik az egész. Megkapom a szükséges papírokat, hogy ide járhassak, majd utamra is engednek. A tíz perces utazással és az öt perces titkársági party-val együtt csak háromnegyed órát kések. Az udvaron már csak az üres padok vannak, így a portán érdeklődöm, hogy melyik a 11/A terme. Az fiatal férfi eldarálja nekem a terem számát, majd hogy a második emeleten, jobbra találom, aztán int egyet, hogy siessek. Kettesével szedem a lépcsőfokokat felfelé, aztán végig rohanok a folyosón, mint akit éhes farkasok üldöznek, míg meg nem találom a megfelelő termek.

Kifújom magam az ajtó előtt, nehogy feltűnjön a tanárnak és a többieknek, hogy rohantam, majd bekopogok. Egy szabad után le is nyomom a kilincset, majd besétálok. Az összes osztályba járó gyerek rám mered, amitől zavarba is jövök rendesen.

- Elnézést a késésért, csak a gépem később ért be, és nem volt időm – találok ki valami kézenfekvő hazugságot.

A férfi, bizonyos Dorogi tanár úr, az osztályfőnököm, elnézően elmosolyodik.

- Mielőtt helyet foglalnál, bemutatnálak – mondja, majd az osztály felé fordul. – Ő itt Zörményi Feliciti, ő lesz az új osztálytársatok – közli mosolyogva. – Bemutatkoznál a többieknek?

- Öö… persze – bólintok vonakodva, s én is a többiek felé fordulok. – Hát Feliciti vagyok, tizenhat éves. Amszterdamból költöztem ide erre a két évre. Szeretek rajzolni és táncolni, de ha be kéne vallanom, egyikben sem vagyok jó – mindenki elmosolyodik, néhányan még el is nevetik magukat. – Ennyi – sóhajtok fel kicsit felszabadultabban.

- Rendben, akkor foglalj helyet ott, az utolsó padban – mutat az egyik fiú mögötti padra.

Egy pillanatra megakad a szemem a srácon, aki semleges arccal bámul engem, kissé oldalra döntött fejjel. Gesztenye barna haja gondosan be van állítva, bár amolyan „most keltem fel” hatást kelt. Gyönyörű barna szemei szinte hipnotizálnak. Kezében egy iPod pihen, az egyik fülében a fülhallgatója, a másik viszont szabadon van. Mielőtt még túl sokáig bámulnám leülök a mögötte lévő helyre.

A tanár elmagyaráz sok mindent. Elmondja az órarendet, kiosztja a könyveket, elmagyaráz nekem néhány dolgok, köztük a tanárokat, az iskola szabályzatát is tudatja velem, aztán int az osztálytársaimnak, hogy kezdjenek bemutatkozni.

- Farkas Hanna vagyok, tizenhat. Imádok sportolni, legyen az bármi. Szeretem az úszást, az atlétikát, a vivást, mindent. – Egyfolytában mosolyog, ami kedves arcot kölcsönöz neki.

A bemutatkozás ezek után úgy megy nekik, mint a karikacsapás. Megtudom, hogy a legtöbben sportolnak, bár Martin és Bence a világért nem mozdulnának ki a szobájukból, imádják a számítógépes játékokat.

- Budai Ricsi, tizenhét – mondja az előttem ülő elképesztően helyes srác. Ennyi, semmi többet nem mond magáról, még csak hátra sem fordul, hogy rám nézzen. Én viszont őt nézem. Igaz, nem látom, csak a tarkóját, a hátát, és a haját, de még azok is tökéletesek.

Ezek után még két órát ülünk a teremben. A legtöbb lánnyal nagyon jól kijövök, de Evelin eléggé ellenszenvesnek bizonyul. A kapucnit a fejére húzva hallgat zenét a terem leghátsó, legszélső padjában.

- Ne is törődj vele – bök Evelin felé Krisztina, aki megmondta, hogy szólítsam csak Tótinak a Tóth vezetéknevéből kiindulva. – Mindenkivel ilyen, még velünk is. Még velem is pedig a testvére vagyok.

- Ikrek vagytok igaz? – kérdezem meg a nyilvánvalót.

Bólint.

A fiúk csoportjára téved a tekintetem, amikor megérzek egy tekintetet magamon. A fiúk a terem másik végébe tömörültek, ott beszélgetnek, de a megnyugtató, hogy nem miattam vonultak el. Még ők is nagyon kedvesek voltak, beszélgettek velem az elején, közölték, hogy kedvelnek. A személy pedig, aki néz, nem más, mint Ricsi. Már csak azért is tartom vele a szemkontaktust. Egy idő után elvigyorodik, majd az iPod-ján kezd foglalatoskodni.

- O-ó – mondja Hanna, majd belém karol. – A bűvkörébe vont, ugye?

- Ki? – teszem a hülyét.

- Ricsi, hát ki más?! – felel helyette Dalma nagy, mindent tudó mosollyal az arcán.

- Dehogyis! – tiltakozom rögtön. De az igazat megvallva nagyon is a bűvkörébe vont. A szemei, az arca, a mosolya, mindene elbűvölt már az első pillantásra.

- De igen, látom rajta – bólogat Hanna vigyorogva. – Vigyázz vele!

- Mert? – vonom fel a szemöldököm kérdőn.

- Mert átverhet. Nem az a fajta, aki minden utána koslató lányt megkóstol, de szereti őket hülyíteni. Általában a lányok részéről ennek a kis játéknak sírás a vége – sóhajt fel. – Egyébként nagyon jó fej, rendes is, csak az idegenekkel bizalmatlan.

- Aha – nyögöm ki. Ennyi a reakcióm, nem több.

Még mindig őt nézem, azóta sem tudom levenni róla a szemem. Ezt ő észre is veszi, felém pillant, megint elmosolyodik, de nem néz újra a szemembe, visszafordul a magyarázó Danihoz.

- Merre mész? – hallok meg hirtelen egy hangot a hátam mögül.

- Jesszusom! – nyögöm ki. A szívinfarktus kerülget, de tényleg. Hátranézek. A szám tátva marad (persze csak képletesen). – Ricsi?

- Emlékszel a nevemre, ez jó jel – a szeme körüli nevető ráncok megjelennek, ahogy jól szórakozik az ijedt arcomon. – Szóval merre mész?

- Arra – mutatok lefelé a dombon.

- Király – mondja, s elindul abba az irányba.

Pár pillanatig értetlenül bámulom az alakját, mígnem visszafordul.

- Nem jössz? – kérdezi vigyorogva.

- Öö… de – mondom nagy nehezen. – Azt hiszem – morgom halkan, de a nevetéséből arra következtetek, hogy meghallotta.

Csendben sétálunk egymás mellett, egyikőnk sem szól semmit. Ő azért nem, mert nem akar, én meg, mert nem tudok. Imádkozom, hogy minél előbb Nóránál lehessek, hogy menekülhessek ebből a kínos helyzetből. Mert kínos! Kínos a csend – szerintem.

- Ez az – mondom leplezett vidámsággal.

- Szép – jegyzi meg egy biccentéssel.

- Olyasmi – bólintok én is. – Akkor, szia – intek, s már be is sietek a házba. A kukucs lyukon keresztül még nézem egy ideig, ahogy bámul a nagy házra. Az arcán megjelenik az a bizonyos mosoly, amit a teremben is megejtett.

Már most azt érzem, hogy titkokat rejt. Titkai vannak, amiket senki sem tud, de én tudni akarom. Tudni akarom, hogy mit érez, hogy mit gondol, MINDENT! És ez nálam nagy szó. Egy barátom volt, az se sokáig, köszönhetően a válogatósságomnak. Jó lenne találni Ricsiben egy hibát, hogy miért ne lenne jó, ha tetszenék neki, de nincs. Egyetlen hibát sem tudok. Igaz, még nem ismerem, de szeretném. Szeretném ismerni.