2/A SÖTÉt LOVAG ÉS A KÉMIA

na, kedves olvasók!

megjött a második rész.:)

köszönöm szépen a hét feliratkozót, nagyon lestem, mikor megláttam, mennyien iratkoztatok fel.

a kommentért is nagyon hálás vagyok Loretta -nak, ahogy a pipákat is nagyon nagyon nagyon nagyon köszönöm, édesek vagytok!<3

a második részről csak annyit, hogy puff a közepébe vágok. kicsit talán gyorsnak tűnik majd nektek, de higgyétek el, Feli és Ricsi útja sokszor fog még elválni egymástól. aztán majd meglátjuk, hogy újra keresztezni fogják-e egymást. erről nem éppen lenne jó mesélnem. mind1

csak élvezzétek a fejezetet! a pipáknak most is nagyon örülnék, a kommentet nem erőltetem, csak ha van kedvetek, és időtök.:)

xxBrooke

szeptember 18/szerda

Az osztályba gyorsan sikerült beilleszkednek, aminek nagyon örülök. A lányok már aznap elfogadtak, mindenki bejelölt facebook-on, felvettek Skype-ra meg minden. A fiúknál ez nehezebben ment, ők csak a következő héten fogadtak be úgy igazából, de nem bántam a kis késést, nekik valószínűleg nehezebb volt megkedvelni egy lányt, aki nem mellesleg új is. De velük is jóban lettem. Marcival például mindennap beszélek Skype-on, általában este, és mindig jól elvagyunk.

Hanna ilyen kevés idő alatt a bizalmasom lett, a legjobb barátnőm, a támaszom, ami nagyon sokat jelent. Emellett Tótival és Lucával is nagyon jóban vagyok. Dalma már más tészta, ő egy kicsit nehezen megközelíthető. Az első napon még nagyon kedves volt, aztán… nem tudom, szimplán megunt vagy gőzöm sincs. Evelin pedig… hát ő Evelin. Elvileg gót vagy valami ilyesmi, ami látszik is rajta. Engem ez nem zavarna, de láthatólag őt mindenki zavarja, aki nem hozzá hasonló.

A tanárokat is sikerült megismernem, a többségükkel semmi baj, ha velem sincs semmi baj, de a matek tanár kész agyrém, ahogy a tesi is. A pech, hogy ma pont tesivel kezdünk. Az a nő rühell engem… érzem.

- Nem akarok tesizni – biggyesztem le az ajkam, miközben megigazítom a fehér, iskolai logóval felszerelt testnevelés pólómat. A cuccunk csak ebből áll, meg egy fekete, hosszú cica nadrágból, míg a fiúké egy bő, fehér, szintén iskolai logós trikó, plusz egy sima, lengő térnadrág.

- Megértelek – sóhajt fel Hanna.

Kifelé menet közben felkötöm a hajam, s már készen is állok a kínzásra.

- Időre futtok – közli velünk Kádár tanárnő. – Négy percetek van, két kört kérek!

Kettőt – hüledezek magamban. Szuper…

Egy kör kilencszáz méter, kettő már egy kilométer, és nyolcszáz méter. Az sok.

Mindenki nagy nehezen megindul, szinte egy csapatként futunk, egyikőnk sem erőlteti meg magát.

- Terroristának született – morgom.

Mögöttem valaki felnevet. Hátrakapom a fejem, Ricsi néz rám gyönyörű szemeivel. Csak most tűnik fel, hogy fültágítója van, amit egy srácon nem igazán bírok, de neki jól áll.

Mielőtt még neki mennék az előttem lévő Dalmának visszafordulok. Hanna nagy mosollyal az arcán bámul előre, de ebből a mosolyból tudom, tudja, mit érzek. És ez nem is baj, megbízom benne.

A két kört nehezen teljesítjük, csak pár másodperc hiányzott volna, hogy lekéssük Hannával. Ricsinek, Daninak és Marcinak még bőven lett volna egy percük, míg nekünk, lányoknak, és Martinnak meg Bencének, na és Norbinak, csak két másodpercünk. Körülbelül.

- Foci – ordítja el magát Kádár.

Az rendben van, az megy, tudok focizni, köszönhetően a bátyámnak és az öcsémnek. Ők igazi foci drukkerek, így nekem is meg kellett tanulnom ezt a játékot.

A csapatokat egy kis gondolkodás után összeállítjuk. Én vagyok Marcival, Hannával, Lucával és Bencével, ami azért jó, mert Marci öt éve focizik, Bence pedig csak a szakkörre jár, de tud. Na meg én is konyítok hozzá.

A másik csapatban Dalma, Dani, Ricsi, Martin, Tóti és Evelin van. Hát ja, ők többen vannak. Dani és Ricsi elvileg foci-profik (ezt Marci mondta így), Tóti pedig kosarazik, ergo jól tud kerülni, gyors, és figyelmes.

Ennyi profival nehéz a játék, én tulajdonképpen csak két gólt rúgtam az egész játékidő alatt. Marci ötöt, Hanna és Luca semennyit, Bence pedig egyet. A másik csapat sokkal jobban teljesít, Dani négyet, Ricsi hatot, Martin hármat, Dalma egyet sem, Tóti kettőt, Evelin pedig egyet sem rúgott. Tizenöt – nyolcra megvertek minket, ami ciki, de ők többen voltak! Jó, igazából tudok veszteni nem nagydolog, de akkor is. Többen voltak és kész.

- Milyen óra jön? – nyögök fel fájdalmasan.

- Angol – mondja Hanna.

- Mi? – nézek rá furcsán.

- Hát angol jön. Ma szerda van, és csak azért volt tesi, mert nem volt Holló – magyarázza, nekem pedig hirtelen megvilágosodik mindent.

- Ááááá, értem – bólintok.

Az angol olyan, hogy könnyű. Amszterdamban meg kellett tanulnom az angolt, mivel a holland nagyon nehéz, és kell egy alap, ami nekem az angolt jelentette. Aztán persze a hollandot is bemagoltam, csak azt később.

- So, tell me! What do you think about this film? – mutat fel a Kovács tanárnő egy DVD-t, amin a Polár Express virít.

- Boring – suttogom, ügyelve, nehogy meghallja valaki, és szerencsém van, senkinek nem tűnik fel a kis szavam.

- What? – néz rám Kovács kérdőn. Hát ja, nem számoltam a szám mozgásáról, ami feltűnt a tanárnak.

- Boring – ismétlem meg kicsit hangosabban, de félve.

- Why? – vonja fel a szemöldökét.

- I don’t know – vonok vállat.

Itt pedig be is fejeződik a mi kis beszélgetésünk.

- Feliciti, Ricsi, maradjatok! – kiáltja el magát Polák tanár úr, a kémia tanár.

Csodálkozva veszem a vállamra a táskám, majd odaállok Ricsi mellé – egy méter távba persze – a tanári asztalhoz.

- Nem fogok kertelni Ricsi, már most pocsék jegyeid vannak kémiából – közli a tanár. – Ellentétben veled, Feliciti. Te vagy a legjobb ebben az osztályban ebből a tantárgyból, ami nem nehéz – valljuk be -, mégis magasan vered a többieket. Szereted a kémiát?

- Hát… fogjuk rá - válaszolom vonakodva.

Cseppet sem – válaszolok magamban.

- Nem szeretném, ha megint megbuknál félévkor Ricsi, ezért azt szeretném kérni tőletek, hogy működjetek együtt egy kicsit. Ricsi, tanuld meg az alapokat. Tanuld meg, mik a molekulák meg az atomok, mert ezek nélkül semmire nem fogsz menni. Beszéljetek meg egy időpontot, aztán korrepetáld Ricsit – néz rám az utolsó mondatnál. – Ez nem kérés volt, hanem egy feladat.

- Nekem tökéletesen megfelel a mostani átlagom is – mondja Ricsi egy vállrántással.

- Ami pontosan 1,0 – vágja rá mérgesen a tanár. – Nincs kedvem látni téged nyár végén, a pótvizsgán. Ha ti nem beszéltek meg egy napot, akkor majd én kiszabok egyet.

- Szerda? – néz rám Ricsi amolyan „a rohadt életbe” nézéssel.

- Tőlem – sóhajtok fel.

- Akkor ma kezdhetitek is – mosolyodik el elégedetten Polák.

Egyszerre hörgünk egyet Ricsivel. Polák int, hogy elmehetünk, mi pedig kisétálunk.

- Ma nem fizikánk volt? – kérdezi Ricsi hirtelen, miközben Bioszra tartunk.

- Nem – mosolyogva megrázom a fejem. – Elvileg igen, de nincs fizika tanár.

- Akkor matekon ki volt velünk? – vonja fel a szemöldökét.

Istenem, de helyes!

- Mondd csak, te hol voltál, miközben mi végigszenvedtük a nyelvtant?

- Álmodtam – mondja. – Rólad – vigyorodik el.

- Ez gyenge volt – villantok egy bájos mosolyt. Minden erőmre szükségem van, hogy ne olvadjak rögtön el, de sikerül.

- Próbálkozom – villant egy még szélesebb, ezer wattos vigyort.

OMG, de cuki!

Nem vagyok az a könnyen elcsábuló lány, de ő egyszerűen hihetetlen! Akarom, kell, meg akarom szerezni. Meg akarom ismerne, tudni akarok mindent! És ez kétségbeejtő.

A nap további része gyorsan eltelik. Lyukas óránkon – hetedik órában – az udvaron tömörülünk össze egy csoportba, és hülyéskedünk. Majd még egy angol után mindenki elindul haza.

- Hé, várj! – kiált utánam egy ismerős. Ricsi. – Mikor menjek át?

Ó, szóval nálam leszünk. – Nekem édes mindegy – mondom.

- Essünk túl rajta – gondolkodik el, majd velem együtt elindul ő is.

Szerencsére Nóra nincs itthon, tuti faggatózni kezdene, hogy ki ő, és mi van köztünk, és bejön-e nekem.

Miután hazaérünk, bevezetem őt a házba. Megmutatom neki a konyhát, a nappalit, a fürdőt, és végül a vendégszobát, amit sikerült otthonossá varázsolnom. Két falat végig poszterek borítanak, nem is látszik a fal igazi színe, míg a maradék kettőt lefestettem padlizsán lilára. Az ágyamon világos lila ágynemű, reggel óta nem vetettem be. Az íróasztalomon a rajzaim hevernek, plusz a telefonom és az iPodom, na meg a laptopom, amin még meg van nyitva a Marcival való beszélgetésem tegnap estéről. Ezenkívül rend van… a kinyitott szekrényben viszont nincs. Azt ajtaja tárvanyitva, benne pedig minden össze van gyűrve, néhány darab még ki is esett a helyről. Ciki, de ez van, nem tudtam, hogy akárki is jönni fog.

- Itt vagy a nappaliban…?

- … dugjunk? – tippel csibész mosollyal az arcán.

- Én tanulást akartam mondani – mondom zavartan.

- Nem kérdés, hogy melyiknek örülnék jobban – motyogja még mindig azzal a mosollyal.

- Na, jó! – sóhajtok fel. – Itt maradunk. Innen könnyebb kiabálni a szomszédoknak, ha esetleg próbálnál megerőszakolni.

Felnevet. – Nem lenne rá szükség, tudom, hogy benne lennél – kacsint rám, majd az íróasztalomhoz sétál. A számtalan lap közül kiválaszt egyet, amin az egyik rajzom van. A büszkeségem, ami még kicsit sincs készen. Hiányoznak a fekete-fehér árnyékolások, és a kiemelések, a satírozások… szóval a részletek. – Ez kurva jó – mondja. – De perverz. – Mutat rá a középpontban lévő nő fedetlen melleire. Mosolyog. Mármint Ricsi.

- Hidd el, nem az volt a cél! Csak így… nem is tudom, élet hűbb vagy mi – mondom.

- Ezt mivel csináltad? – mutatja fel azegyik alkotásom. Színes; lila-kék színekben pompázik. Az egyik kedvencem.

- Tussal. Mielőtt megszáradt vizet fröcsköltem rá, és így kicsit elfojt

- Bírod őket? – támad neked hirtelen. Harry Styles virít a felmutatott képen.

- Dehogyis! – tiltakozom rögtön. – Csak jó alapanyag volt. Nagyon sok képemen szerepel még – vonok vállat. – De te nagyon gyorsan rájöttél ki van a képen, pedig nem is olyan élethű. Vajon miért? – mosolyodom el lassan, ördögien.

- Ne gondolj bele, sokat! – állít le, mielőtt még elkezdenék egy cikizést. – A nővérem oda van ezekért – bök undorodva a képre. – Folyton teletöm a dalaikkal meg a képeikkel – fájdalmasan, drámaian felsóhajt. – Az utálatomat félre téve, rohadt jó. Van stílusod, a legtöbben csak rajzolnak, de nincs egyéniségük.

- Értesz hozzá?

- Apám festő – mondja.

- Hű – ennyi jön ki a számon. – Anyukád? – szökik ki a számon. Egy pillanatig látszik rajta döbbenet, amiért rákérdeztem, de válaszol.

- Ő fotózik.

- Szóval művész család?

- Olyasmi – bólint. – Majd’ bele fognak halni, mikor kiderül, hogy nem akarok művészetire menni. Szívükön viselik az ilyesmit. A bátyáim mind fotósok, a nővérem író.

- Te mi akarsz lenni?

- Bármi, aminek nincs köze a művészethez. Nem akarok miattuk arra menni.

- Amolyan „már csak azért se” alapon?

- Ja – helyesel őszinte mosollyal. – A te szüleid?

- Diplomaták – fintorgok. – Vagyis hát… őszintén szólva még mindig nem tudom, mivel is foglalkoznak pontosan, azt hiszem tényleg diplomaták, de nem biztos. Valami bonyolult dolog. Sokat utaznak, de a központi helyük Amszterdamban van, ezért laktunk ott.

- Vannak elvárásaik veled szemben? – Nem néz rám, továbbra is csak a rajzaim nézegeti.

- De még mennyi! – horkanok fel. – Kiszemeltek valami jogi egyetemet Angliában. A másik választásom az újságírás, de nem akármilyen. Amolyan New York Times féleségnek képzelnek, mint amilyeneket a Yale-n vagy a Harvardon képeznek.

- Idegesítő – morogja, majd újra rám néz.

- Az – bólintok.

Megint elfordul, most a laptopom felé.

- Jóban vagytok? – kérdezi, majd olvasgatni kezdi a facebook üzeneteinket.

- Ühüm – a hajamat csavargatom.

- Bejön? – kérdez rá mindenféle kertelés vagy gátlás nélkül.

- Mi? Nem!

- Oké, nyugi, csak kérdeztem! – Elégedetten mosolyog. Tovább nem is olvasgatja, inkább végig terül az ágyamon, és engem néz, már amennyire lát. Mosolyog, még mindig.

Tapogatózni kezd, megtalálja a Stephen King regényemet, a Ragyogást.

- Szereted? – kérdezi a könyv fülszövegét olvasgatva.

- Ugyan, dehogy! Utálom, de Nóra szereti. A nagynéném, akivel itt lakok. Csak ilyesmi könyvei vannak itthon, én meg szeretek olvasni.

- Milyen könyveket szeretsz? – Belelapoz a Ragyogásba. – Love Story?

- Jesszus! – ülök le én is az ágyra, mellé. – Gyűlölöm őket – vallom be, mire felnéz rám. A fejük egyvonalban van, csak fél méter választja el egymástól. – Csöpögősek, és nem bírom azokat. Szeretem a krimiket, a horrorért nem vagyok annyira oda, de még azt is el tudom viselni, ha érdekes. Stephen King viszont nekem tabu. Csak kétségbeesésemben olvasom.

- Ki a kedvenc íród? – kérdezi.

- Azt hiszem… Patricia Cornwell-t kedvelem nagyon. A Holtak könyvét azóta akarom, mióta ismerem az írót, de sehol sem találtam eddig – sóhajtok fel. – Na, de most! Kezdjük a kémiát.

- Jaj, ne már! – kezd el nyavalyogni.

- De már! – parodizálom ki. – Először is. Mit tudsz?

- Miről? – ráncolja a szemöldökét.

- A kémiáról!

- Hogy rohadt unalmas, és semmi kedvem hozzá.

- Szóval semmit?

- Már bocs, de szerinted tudok én bármit is? Csak mert ez egy hülye kérdés volt!

- Néha egy sima „nem” is elég! – nyújtom ki rá a nyelvem, majd a táskámból előveszem a kémia könyvet. Kezéből kiveszem a King regényt, és helyére a kémiát teszem. – Olvasd el az ismétlést – adom ki az utasítást.

- Nem – vágja rá kapásból.

- De!

- Legyél már jó fej! – néz a szemembe szinte könyörögve.

- Bocsi, most nem az a feladatom – rebegtetem a pilláimat. – Olvass!

Nagy sóhajjal kezdi el olvasni az ismétlést. Egy ideig nézem, hátha csak tetteti az olvasást… na meg túlságosan is helyes ahhoz, hogy ne nézzem „megfigyelés” címszó alatt. Miután megbizonyosodom róla, hogy tényleg olvas, és nem csak megjátssza, kezembe veszem a King regényt, és olvasni kezdem. Néhány sor után fintorgok, nem szeretem ezt a könyvet. A történettel nincs bajom, inkább a szemszög bemutatást nem szeretem. King nyers, és ez jó. De pasi, és nem vagyok kibékülve az olyan könyvekkel, amikben egy férfi szemszögéből mutatják be az egészet. Nem tudok azonosulni.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, de én már húsz oldalon is túl vagyok, ezért úgy döntök, ő is készen lehet. Beteszem a könyvjelzőm a 159-es oldalhoz, majd felnézek. Ricsi mosolyogva figyel.

- Nagyon szórakoztató volt a flúgos arckifejezésed – jegyzi meg.

- Miről olvastál? – kérdezem figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.

- Kémiáról – válaszolja.

- Pontosabban…

- Valami reakciókról.

- Redoxi – segítek neki.

- Az – legyint. – Meg oxidáció, és az a savbázis dolog is ott volt, meg atomok és molekulák, ionok, kovalens… izé… kötés… és ennyi.

- Oké, most felsoroltad a hetedik-nyolcadikos anyagot – mosolyodom el. – Mást nem olvastál?

- Nem – rázza meg a fejét.

- Hát ez nagyon érdekes, ugyanis ennél sokkal több van abban a tizenöt oldalban – emelem az ég felé a tekintetem.

- Én a helyedben feladnám – teszi keresztbe a kezét a tarkójánál elégedett mosollyal.

Hirtelen világossá válik minden: azt akarja, hogy kudarcot valljak. Csakhogy én ezt az örömöt nem akarom megadni neki. Valószínűleg megszokta, hogy mindig ő győz, mindenki úgy tesz, ahogy ő azt akarja. Na, most már csak azért se!

- Én a helyedben a kémiára koncentrálnék – vágok vissza.

A tekintete, az arcmimikája egyáltalán nem olyan, mint aki beadta a derekát. Még mindig nem akar tanulni, én pedig egyre jobban fáradok a folyamatos győzködésben.

Legalább tíz percig veszekedünk, de nem jutunk semmire.

- Kérlek, Ricsi! – sóhajtok fel, és fáradtan a hajamba túrok.

Egy ideig csak figyel, majd maga elé húzza a könyvet.

- Szóval a kovalens kötés… - olvas, majd felnéz. – Olyan elsőrendű kémiai kötés, amiben az atomok közös elektron pályára hozzák vegyérték elektronjaikat – mondja fel kívülről.

- Köszönöm – mondom hálásan.

Ezek után könnyen megy a tanulás. Megteszi, amit kérek, nem figyel másra, inkább arra, amit magyarázok, és a kémiára. Koncentrál, és minden kérdésemre helyesen válaszol egy kis gondolkodás után. Nem is olyan reménytelen ő, mint amilyennek gondolja magát. Igazándiból nagyon gyorsan elrepül az az egy óra… legalábbis szerintem. Úgy döntök fél négykor, hogy nem kínzom tovább. Becsukom előtte a kémia könyvet, és visszateszem a táskámba.

- Ezennel vége az ismétlésnek! – Elégedett vagyok. Mind vele, mind magammal, hogy egyszer sem olvadtam el a nézésétől.

- Király! – vidul fel rögtön, és előkapja a telefonját. Az ülőhelyzetből a fekvőre tér át.

Zavartan nézem őt. Most nem el kéne mennie? Ehelyett ő facebook-ozik a telefonján. Az én szobámban, az én ágyamon.

- Figyelj…

- Ki akarsz dobni? – biggyeszti le az ajkait feltűnően.

Jesszusom! Olyan édes…

- Hát… nem? – válaszolom bizonytalanul.

- Zsír! – vigyorodik el. – Mert eléggé megkedveltem a szobád. Meg az ágyad. Puha, és rugalmas. Sok mindent lehetne rajta csinálni… – szemeiben perverz fény csillog.

- Felejtsd el, Budai! – vágok a szavába.

- Oké, de ha meggondolnád magad, nyugodtan szólj – kacsint. – Nézzünk filmet – adja az ötletet.

- Jó – Furcsállom, hogy ő pont velem akar filmet nézni. A suliban az összes csaj gyilkolna azért, hogy a helyemben lehessen, de én ezt a délutánt nem adnám senkinek. Ez már az enyém, nem másé.

A laptopomat az ágyamra teszem, ő addigra felül, s együtt nézzük a választékot. Nagyon sok film van letöltve a gépemre, köszönhetően annak, hogy a bátyámmal sokáig közösen használtuk ezt a MacBook-ot.

- Sötét lovag! – kiáltok fel hirtelen, mire ugrik egyet ültében ijedtsége miatt. – Légy szíves! – nézek rá könyörögve.

- Szereted? – döbben le teljesen.

- Imádom! – mondom boldogan. – Imádom az egész Batman filmsorozatot, de a Sötét lovag a leges legjobb! Talán azért, mert Joker van benne – tűnődöm el.

- Joker a kedvenced? – mosolyodik el. – Ez kicsit beteg – mondja.

- Tudom, mások is mondták már. De nem érdekel, Joker akkor is elképesztő. Nem tudom, miért, de imádom az egész karakterét. Heath Ledger elképesztően alakította.

- Ez igaz, ez volt élete alakítása – helyesel. – A legtöbb lány utálja a Batman filmeket. Főleg a Sötét Lovag-ot.

- Én nem a többi lány vagyok – mondom, majd el is indítom a filmet.

Néhány párnát az ágytámlához teszünk, és neki döntjük a hátunk. Mielőtt még elkezdődne a film eszükbe jut, hogy ahhoz kaja is kell. Szóval megállítjuk, s letámadjuk a konyhát. Mindent, ami egészségtelen, felviszünk. Chips, gumicukor, rágó, cukrok, és még popcorn-t is csinálunk. Igaz, a fele kimegy, miközben felbontjuk a forró zacskót, de az öt másodperces szabály értékében, ez mit sem számít.

Szépen elhelyezkedünk az ágyon, hogy egy édesség, vagy popcorn se menjen ki az ágyra. Mindketten kinyitunk egy kólát, majd elindul a film.

Három órán keresztül kommentálunk, de nem kritizálunk. A film után megbeszéljük, hogy ennél jobb alkotás nincs a mozgó kép iparban, nem tudunk negatívumokat a filmmel kapcsolatban. Én Joker-ről áradozom, ő pedig úgy a filmről, általánosságban.

- Fél nyolc – néz rá a telefonja kijelzőjére. – Mennem kell – sóhajt fel.

Csalódottan (persze csak úgy csalódottan, hogy ő ebből ne vegyen észre semmit), de lekísérem az ajtóig.

- Élveztem, tényleg – mondja. – Bár azért egy menet sem lett volna rossz!

- Ne is álmodj! – rázom meg a fejem.

- Nem tilthatod meg!

Nevetve megrázom a fejem. Menthetetlenül perverz.

- Egyébként pedig folytatása lesz. Szerdán, kémia után – mondja.

- Oké – mosolyodom el.

- Na, csá! – int, majd el is sétál.

Megvárom, míg látó távolságon kívülre esik, majd becsukom az ajtót, és visítozva rohanok fel a lépcsőn. Gyorsan fellépek Skype-ra, és videóchat-et indítok Hannával.

- Ricsivel filmeztünk – mondom köszönés nélkül vidáman. – Egyébként szia!

- Tényleg? – kérdezi mosolyogva. – És mit néztetek meg?

- A Sötét Lovag-ot.

- Csoda, hogy nem haltál bele!

- Szeretem azt a filmet! – mondom.

- Ja, akkor nem mondtam semmit.

Részletesen elmesélem neki, mi történet. Már ketten visítozunk.

- Figyuz! – szól, mire abbahagyom. – Akkor most szerelmes vagy?

- Nem – egy percig azért elgondolkozom. – Ilyen gyorsan nem lehet az ember szerelmes. Azt hiszem… csak tetszik.

- Értem – bólint.

Megbeszéljük az ő délutánját is, ami a sporttal telt, aztán mindketten bekapcsoljuk a TV-t, és elkezdjük nézni az egyik béna szappanoperát, amit találunk, s kommentálunk. Leginkább beszólogatunk a szereplőknek. Az ilyenek baromi nagy hülyeségek, ezért szórakoztató, ha a legjobb barátnőddel kivesézhetitek.

Elalvás előtt azért még visszagondolok a délutánra. Nyomot keresek, ami arra utalna, hogy talán csak játszotta, hogy jól érzi magát, de nem találok. Vagy csak nem akarok. De mégis… azt mondta folytatása lesz! – Oké, befejeztem – suttogom a párnámba.