2014. április 16., szerda

14/Sze...

Elképesztően sajnálom, hogy ennyi ideig várattalak titeket! Folytonos stresszbe vagyok a jövőhéten megérkező értesítők miatt, amikből majd kiderül, melyik suliba  vettek fel. Plusz a suliba most megint túl sokat vállaltam magamra, és mostanában visszatértem a sporthoz is, ezért kicsit szét vagyok esve, azt sem tudom hol áll a fejem. Mind1. Itt a rész. Nem tudom, mikor jön a másik:/

Nem mondhatnám, hogy az éjjel olyan sokat alszok. Max három órát tudok szunyálni, a többit ébren töltöm, és bámulok ki a fejemből. Nem tudok, mit csinálni. Egyszerűen képtelen vagyok aludni. Csak kattog az agyam. Tomin. Leginkább azon, mennyire félre lehet ismerni valakit. Olyan rendesnek tűnt. Komolyan! Egy rendes, kedves srácnak hittem, aki sosem lenne képes rosszat tenni. Ez az eset bizonyítja, mennyire szar ember ismerő vagyok.
Reggel öt órakor úgy döntök, elég. Lehámozom a derekamról Ricsi ölelő kezeit, és halkan, lábujjhegyen lemegyek a konyhába. Előveszek egy poharat a szekrényből. Igaz, vagy hat szekrényajtót nyitok ki, míg meg nem találom, amit keresek, de ezt mind csendben teszem. A poharat megtöltöm hideg vízzel, majd egy huzamra megiszom. Azt hittem, ettől kicsit jobb lesz, felfrissít vagy valami, ehhez képest még mindig nyomott vagyok.
- Basszus! - káromkodik valaki a hátam mögött, majd utána már csak egy csörömpölést hallok.
Ijedten fordulok meg. Robi a földön lévő serpenyőt - ami valószínűleg leesett - készül felvenni. Az viszont kérdéses, hogy hogy honnan esett le az a serpenyő, mert esküszöm, nem láttam, mikor bejöttem.
- Te meg mi a fenét csinálsz ilyenkor? - hunyorog, majd közelebb jön, és leteszi a serpenyőt.
- Szomjas voltam - vonok vállat, majd a poharat elmosom, hogy ne legyek pofátlan... vagy valami. - A serpenyő hogy került ide?
- Mindig van egy a szobámban - magyarázza, mintha ez olyan természetes lenne.
- Aha - asszem úgy nézhetek rá, mint egy hülyére, és ezt ő is észreveszi.
- Az ilyen helyzetekre - mondja.
- Milyenekre? - mosolyodom el.
- Betörő, tolvaj, gyilkos...
- Szóval ez egy ilyen "betörő, tolvaj, gyilkos" helyzet? - vonom fel a szemöldököm.
- Nem. Vagyis azt hittem - ásít egy nagyot. - Itt aludtál? Vagyis, bocs, máshogy kérdezem: Itt töltötted az éjszakát? - vigyorodik el.
- Igen, itt aludtam - válaszolok az előbbi verzióra.
- Oké - emeli fel védekezően a kezeit maga elé.
- Egyébként a csörömpölés... - próbálok kilyukadni arra, hogy talán felébreszthette a ház összes lakóját.
Legyint. - Ugyan! Ezek semmire nem kelnek fel, én viszont mindenre. Ricsi még határ eset, vele az van, hogy felébred, de egy pillanattal később már vissza is alszik. Csak egy kicsit kel fel, de fel sem fogja, mi történik körülötte. Tök sötét reggelente!
- Ja, tapasztaltam - bólintok.

Még váltunk egy-két szót, majd mindketten felmegyünk a saját helyünkre. Mármint én Ricsi helyére. Mellé. Csak... na, érti mindenki, nem? Bebújok mellé az ágyba, és hozzá bújok. Álmában átkarol, és magához von, ami megmosolyogtat. Vagyis csak az hiszem, hogy álmában.
- Hol voltál? - motyogja rekedt, mély hangon, amit jó lesik hallani.
- Szomjas voltam - suttogom.
- És mi tartott ennyi ideig? - továbbra is csukva tartja a szemét.
- Találkoztam Robival. Tudtad, hogy serpenyőt tart a szobájában? - kérdezem szórakozottan.
- Ja, párszor, nekem rontott vele - elkezd helyezkedni, hogy még közelebb legyen hozzám.

Nyolcig nem alszom, azután viszont húzom a lóbőrt, mint állat. Délben kelek fel, Ricsi már nincs is mellettem. Kicsit jobban érzem magam, már könnyedebb vagyok. Úgy értem, már nem olyan, mintha mázsás súlyú végtagjaim lennének. Tiszta kómás fejjel kelek ki az ágyból, és vonulok le a konyhába, ahová viszont szó szerint beesek. A küszöböket nem igazán szeretem reggelente.
- A lényeg, hogy nem vagy kétballábas - gúnyolódik Andris, Ricsi legidősebb bátyja.
Kinyújtom rá a nyelvem, majd beletúrok a hajamba, így próbálva kicsit megigazítani. Ricsi a kezembe nyom egy kávét, majd a derekamra csúsztatja a kezét, és közelebb lép hozzám.
- Jó reggelt! - nyom egy puszit a homlokomra mosolyogva. - Jól vagy? - suttogja a fülembe.
Egy kis bólintásra futja, nem akarok válaszolni. Legalábbis nem hangosan. Túlzás, hogy jól lennék. Jobban vagyok. Nem jól, csak jobban.
Megreggelizünk (Ricsi anyukája elképesztően finom palacsintát készít), majd Ricsivel visszamegyünk a szobába. Míg Ricsi elfoglalja a fürdőszobát, én átkutatom a szekrényét. Azt mondta, bármit felvehetek (nem akarom a tegnapi ruháimat felvenni), csak majd szolgáltassam vissza.
Szóval felveszek egy Nike szabadidő alsót, egy sima, feliratos pólót, és egy agyon taposott Converse-cipőt. A hajamat kifésülöm, majd felkötöm. A cuccaimat egy sporttáskába gyömöszölöm, amit Ricsitől veszek kölcsön. Természetesen mindent visszafogok neki adni. Bár a fölsőt nem biztos. Ricsi illata van. Ahogy az egész szobának. A párnáknak is. Annyit agyaltam az éjjel, hogy fel sem tűnt. Jó illata volt a párnáknak, komolyan! Szóval esélyes, hogy azokat is magammal viszem.
Mielőtt még egy párnát is a sporttáskába gyömöszölhetnék, Ricsi egy szál törölközővel a derekán lép ki a fürdőszobából. Hát ez kész! A hasa kidolgozott, tökéletesen kockás, a mellkasa és a karja szálkás, és a haja enyhén vizes. Mindenről elfeledkezem, csak őt látom, ahogy lazán a hajába túr, majd megrázza, hogy minden tincs a helyére kerüljön.
- Tetszik, mi? - Ez a mondat zökkent ki az ámuldozásomból. Ricsi arcán önelégült vigyor jelenik meg, amint felteszi a kérdést.
Vörös fejjel fordulok vissza a táska felé, majd becipzározom.
- Mennem kell, Nóra biztos aggódni fog - sóhajtok fel, és kikerülöm a kérdést. Megfordulok, Ricsi közvetlenül mögöttem áll. - Köszönöm - mondom. - Mindent. Tényleg.
- Nincs mit köszönnöd - ráncolja a szemöldökét, majd egy puszit nyom az arcomra, én viszont nem elégszem meg ezzel, és egy csókot nyomok a szájára. Kellemes meglepetésként éri a dolog, és - bátortalanul, de mégis - átkarolja a derekamat. Bitroklóan fonja körém a karjait, és közel húz magához. Csak erre vágyom most. A közelségére. Semmi másra.
- Sze... - majdnem kimondom. MAJDNEM! Én hülye majdnem kimondom. Elkezdem, de nem fejezem be. Hála Istennek, nem fejezem be! Ricsi felvont szemöldökkel méreget, várná a szó folytatását, de ezt nem kapja meg. Nem tudom kimondani! Egyszerűen nem megy, és kész. Erről szerintem majd beszélnünk is kéne. Most kéne? Nem tudom. Jaj, nem tudok semmit!
Látom a szemében a csalódottságot.
- Figyelj, én... - kezdenék magyarázkodásba, de félbeszakít.
- Mindegy - von vállat, mintha nem érdekelné, és hirtelen, megint érzelemmentessé válik az arca. - Menj, Nóra már biztos vár!
Felsóhajtok. - Szia - intek, majd kisétálok az ajtón.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB
Ricsi közömbös. Ami nem jó. Alig beszélünk, nem köszönt csókkal, csak átkarol néha-néha, és mindenre azt mondja, "Ja". Gondolom a "Sze..." - dolog miatt. Nem igazán tudok a helyzettel mit kezdeni. Nem megy. Nem tudom kimondani, hogy szeretem. Az se biztos, hogy szeretem! Nem tudom, mi a szerelem, nem tudom, mit kell éreznem ahhoz, hogy szerelmes legyek, vagy mennyire kell kötődnöm valakihez. Mindenesetre érzek valamit. Valamit. Nem tudom, mit. Olyan nem-tudom-os hangulatomban vagyok egész héten.
A Tomis-űgyről nem nyilatkoznék. Nem jelentettem fel, pedig szerettem volna, őszintén szólva. Nórának nem mondtam el, ahogy másnak sem. Nem beszéltem a dologról Hannával, pedig felhozta a témát. Marci szerint el kéne mondanom valakinek, mit érzek ezzel kapcsolatban, mert még senkinek sem mondtam el, mi történt pontosan, és hogy. Vagy, hogy milyen érzések kavarognak bennem ezzel kapcsolatban. Őszintén? Nem is terveztem erről beszélni, nem is szeretnék. Nem tudnék. Nem erőltetik, amiért óriási hála, és köszönet nekik!
Szerda. Kémia korrepetálás. Mert, igen, még mindig van kémia korrep.
Szóval Ricsivel most... nem is tudom, mit veszünk. Azt hiszem, a metánt. De nem vagyok biztos benne. Egyikőnk sem figyel igazán. Lehet, hogy azért, mert hét óra (kicsit későn kezdtük), de talán csak azért, mert ő a telefonján szarakodik, én meg emiatt sík ideg vagyok.
- Szóval foszfor... - kezdenék bele, de Ricsi félbeszakít.
- Előbb még higany volt - pillant rám gúnyosan.
- Akkor higany - javítom ki magam.
- De azelőtt még oxigénről is beszéltünk...
- Tök mindegy! - csattanok fel. - Tényleg mindegy! Téged, és engem sem érdekel, szóval ha akarsz, el is mehetsz. Mindegy. Tök mindegy.
- Ennyiszer asszem, még nem mondtad, hogy "mindegy".
- Ezzel az apám vitatkozna - horkanok fel, majd magam elé húzom a MacBook-om, és válaszolok néhány facebook-os üzenetre.
- Mi bajod? - vonja fel a szemöldökét.
- Nekem mi bajom? - rögtön felkapom a vizet. - Egy hete le se szarsz, úgy viselkedsz velem, mint egy tíz éves, naiv, hülye kislánnyal, akinek bármit mondhatsz, elviseli. És még nekem mi bajom? Basszus, ki vagyok készülve! Mióta nem tudtam, kimondani az "sz" betűs szót, te kerülsz. Hogy, miért, nem tudom. De nagyon érdekelne.
- Na, jó, figyelj! Az egész kibaszottul szar! Mármint ez a te-meg-én dolog. Szeretlek, ez tény, ez nem változott. De úgy érzem, hogy csak én érzek valamit irántad, és ez rohadt idegesítő! Tudod, mit érzek irántad, te viszont semmi visszajelzést nem küldtél arról, hogy esetleg te is éreznél... valami ilyesmit. Nem fogok hazudni, vártam, hogy kimond! Én lettem volna a legboldogabb, ha végre kimondod, amit érzel. Tudom, hogy szeretsz, kiismertelek már. Te is tudod, hogy szeretsz, de faszom se tudja, miért nem vagy képes kimondani!
- Én nem... - kezdenék bele, de be is fejezem. Nem hazudhatok neki. Sze...-tem. Sze... vagyok belé. Nagyon. Vagy csak egy kicsit, de mégis nagyon. - Oké, mégis. De nem.... nem tudom kimondani! Nem elég, hogy tudod?
- Elég lenne, ha én nem mondtam volna ki. Hülyét csinálsz belőlem! Kétszer is elmondtam, hogy szeretlek, te egyszer sem mondtál semmit - "Hülyét csinálsz belőlem!". Ismerős mondat. Túl ismerős. Az emlékek megállíthatatlan sebességgel pörögnek le a fejemben. Próbálom őket kiverni a fejemből.
- Sajnálom - suttogom, mint egy kislány, akit  épp az előbb büntettek meg. Nem tudok többel szolgálni neki, mint egy "sajnálom"-mal.
- Én ezt elhiszem, de ezzel nem megyek semmire - rázza meg a fejét.
- Tudom, de.... nem tehetek semmit. Majd kimondom. Később. De ez még... még nem megy - rázom meg a fejem.
- Oké - bólint. - Miért?
- Csak... mert - sóhajtok fel.
- Látom, hogy nem szimplán csak nincs kedved kimondani, úgyhogy mond - biztat.
- Ha... ha kimondom az túl valóságos lesz, és sokkal könnyebben tudod összetörni a szívem - a körmömet piszkálom, nem tudok a szemébe nézni. Ez volt a legőszintébb pillanatom az egész kapcsolatunkból. Az előző barátommal is ez volt. Kimondtam, ő pedig megváltozott. Megcsalt, leszart, stb.
- Sosem bántanálak - az állam alá nyúl, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. - Komolyan mondom.
- Ezt nem tudhatod...
- De, igen, tudhatom! - mosolyodik el. - Még mindig nem tudod, mennyire fontos vagy nekem, ugye?
- De csak... Ti fiúk sosem vagytok képesek teljesen hűségesek maradni. Persze, egy ideig megy, meg minden, aztán meghalljátok az "sz" betűs szót, és beszartok. Én pedig nem szeretném elrontani.
- Attól még, mert volt egy seggfej, aki elbaszta veled az egészet, én még nem fogom. - Utálom, hogy ennyire tudja, mire gondolok, és mit hogyan értek.
- Nem tudhatom biztosra - rázom meg a fejem keserű mosollyal az arcomon. Tényleg sze...tem.
- Bebizonyíthatom, ha engeded - megsimítja az arcomat.
Újból a szemébe nézek. És hiszek neki. Komolyan hiszek neki, akaratom ellenére is.
Válasz helyett csak megcsókolom őt, ő pedig belemosolyog a csókba.

PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB
Marci időközben megérkezik, mivel ő unatkozik. Ebbe csak az a gáz, hogy Ricsit pont sikerült rávennem a kémiára, de így, hogy megérkezett Marci az Xboxával, esélytelen, hogy tanítsak neki valamit, aminek köze van a vegyületekhez.
Azt hiszem a Fifával játszanak már egy ideje, én pedig a laptopom előtt kockulok, és közben beszélgetek Hannával Viber-en.
Még fél órával később hangokat hallok a földszintről. Meglepetten pislogok párat, Nóra elvileg később ér haza, ezért fogalmam sincs, hogy mi van. A telefonommal a kezemben levánszorgok az emeletről, és kíváncsian keresem meg a megérkezett személyt, aki nem más, mint... Márk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése