11/Énekelj!

sziasztok!
bocsánat a késésért. tényleg. nem tudok mit mondani, jó olvasást. remélem tetszik majd, és nem lett elegetek a várakozásból. nem lett hosszú rész, majd nem sokára (remélhetőleg) jövök a következővel.:)

- Sírni akarok! - ül fel hirtelen Hanna az ágyán.
Marci, Dani, Ricsi és én egy emberként fordulunk felé, és nézünk rá nagy szemekkel. Egy ideje csönd van, mindenki el van foglalva azzal, amit éppen csinál. Marci Dani lábujjainak alsó felére festeget vízfestékkel smiley-kat, Ricsi zenét hallgat, közben a foci meccset nézi, amiközben még sms-ezik, és cigizik. Én pedig rajzolok.
- Sírjuuunk! - kúszik ide hozzám Hanna, és megrángatja a karomat.
- Nem - rázom meg a fejem nevetve.
- De miért nem? - biggyeszti le az ajkait.
- Mert nem tudok - vonok vállat, majd folytatom a rajzomat.
- Mármint most vagy úgy általában? - kérdezi Marci, miközben kinyújtott nyelvvel próbál koncentrálni, hogy Dani lábujján a smiley tökéletes legyen.
- Általában - Erre még Marci is abba hagyja a festegetést, és elképedve bámulni kezd. Dani a meglepettségtől pislogni is elfelejt, Ricsi pedig csak kíváncsian fürkész.
- Miért? Mi? Mármint? Nem értem! - hadar össze-vissza Hanna.
- Nem tudom. Régóta nem sírtam, azt hiszem öt éves koromban utoljára, mikor eltört a lábam. Azóta egyszer sem. Nem is tudok.
- Semmitől? - kérdezi Hanna. - Temetés, film, kép, boldogság, szomorúság? Semmitől?
- Nem. Pedig voltam temetésen is, láttam sírós filmet, voltam eszeveszettül boldog, és szomorú is, de egyszer sem jött össze.
- Szörnyeteg! - visít Marci, mint egy fába szorult féreg. Az arca rémült, mintha szellemet látna. Az ecsetet kiejti a kezéből.
- A szőnyeg! - sikkant fel Hanna.
- Az parketta - vágja rá Ricsi, így megnyugtatva Hannát, hisz' a parkettáról simán leszedi a sárga festéket.
- Ja, oké - kuncog a legjobb barátnőm. - Visszatérve. Sírj! - parancsol rám, olyan hangsúllyal, ahogyan még sosem hallottam beszélni.
- Bocs, nem megy - húzom el a számat. - Ejthetjük a témát? Nem tudok és kész! Na! Mindjárt kész vagyok - nézek újra a rajzlapom felé.

- De király! - kiáltja el magát Marci, mikor megkukkantja a majdnem kész rajzomat. Már tegnap előtt elkezdtem dolgozni rajta, a suliba is magammal vittem, és mikor rajz volt, vagy angol, esetleg lyukas óra, ezt rajzoltam. Annyi időm azért nem volt rá, mivel itt, Hannáéknál fejezem be. Elvégzem rajta a végső simítást. - Muti! - szakítja ki a kezemből Marci a rajzot.
- Elszakítod, kinyírlak! - förmedek rá.
- Nyugi már! - vizsgálja a rajzot. - Tökéletes satírozás, élethű, helyes kompozíció - próbálja hozzáértő szemekkel nézegetni, és olyanokat mond, amik tiszta hülyén hangzanak.
- És tökéletes a színhasználat is! - teszi hozzá Dani, amint megkaparintja a lapot.
- Az király, mert fekete-fehérbe rajzolta - röhögi el magát Ricsi, mihelyt megnézi a Joker rajzomat. - Nem tudom, miért nem lepődöm meg az alanyodon - karolja át a vállamat Ricsi.
- Én sem - rázom meg a fejem mosolyogva.

- Tudom már mit kérek tőled! - ölel át Ricsi, amint a pénteki foci edzés után leszalad a pályáról.
- He? - vonom fel a szemöldököm egy értelmes megnyilvánulással.
- Emlékszel? Azt mondtad bármit kérhetek - búgja, mikor a nyakamba temeti az arcát. - Bármit.
- Igen? Én erre nem emlékszem - mosolygok.
- Pedig mondtad! Szóval - felemeli fel a fejét. - Azt akarom, hogy... gyere el hozzám ma.
Összeráncolom a szemöldököm. Hiszen, ha meg kér, amúgy is elmennék hozzá.
Megvárom, míg átöltözik. Időközben jó párszor rápillantok az órámra. Négy óra. Péntekenként Nóra korábban ér haza, mint általában, szóval írok neki egy sms-t.
Miután Ricsi visszatér, megragadja a kezem, és elindulunk. Nem mondom, hogy nem izgulok, mert az hazugság lenne, de annyira nem vagyok bezsongva. Azért belegondolva... mégis. Most fogom először látni, hol lakik Ricsi. Meg tudom nézni, milyen a szobája, milyen színű falak vannak, vannak-e poszterei, képei a barátairól vagy a családjáról, vagy hogy milyen CD-i vannak, filmjei, és egyéb cuccai. Emellett a családjával is lehet, hogy találkozni fogok. A családjával! OMG! Ez kész, erre nem is gondoltam. Na, jó! Most már izgulok, sőt! Tisztára ki vagyok készülve. Asszem le kéne hűteni magam. Izzad a tenyerem.
- Mi van? - kérdezi mosolyogva, mikor megállunk a kapujukban, és meglátja az arcom.
- A szüleid... izé...
- Itthon lesznek - bólint.
- Izé...szóval... jó ha tudod...
- Igen? - vonja fel a szemöldökét.
- Engem nem igazán bírnak a szülők. A volt barátom szülei egyenesen utáltak. Nem tudom, miért, mert kedves voltam velük, sőt, alig találkoztunk, mégis. És egyébként a felnőttekkel hadilábon állok. Tudod, nekem nem igazán tanították meg, hogy kell viselkedni. Az anyám és az apám nem foglalkoztak a neveléssel, vagy inkább elhanyagolták ezt a témát. Ezért van az, hogy társaságban nem tudom befogni a számat, és esetleg olyat mondok, amit nem kéne. Nem igazán működik bennem a szűrő, nem tudom, mit nem kéne kimondanom. De próbálkozom! Viszont ez így is nehéz, mert kiskoromban nem nevelték belém. Rossz kislány voltam, mindig meghúztam az óvó néni haját az oviban. Meg egyszer levágtam egy kislány copfját, mert elvette a barbimat. Plusz a tanáraim sem bírtak, mert mindig pofáztam. Még általánosban. Azért gimiben már kicsit illemtudóbb voltam, de akkor is...
Vigyorogva, szórakozottan hallgat, egészen addig, míg meg nem unja a szó fosásomat. Jó módszert talál arra, hogy elhallgattasson. Megcsókol. Úgy, hogy a lábam is beleremeg. Egyben meg is nyugtat.
- Bírni fognak. Könnyű esetek.

Egy kutya kerül elő. Charlie, boxer, csak úgy, mint Johnny, ezért eléggé megörülök neki. Rögtön nekem támad. A farkát csóválva, szalad felém, majd a mellső lábait a mellkasomra lendíti, és megnyalva az államat, és a számat. Ricsi tettetett felháborodással küldi vissza a kutyát a helyére, miközben a tudtára adja, hogy engem bizony nem smárolhat le csak úgy, kénye-kedve szerint.

A ház óriási. Komolyan. És ízléses. Szép. Nem tudok, mást mondani rá. Az előszobában leteszem a kabátom ,és leveszem a cipőm. Ricsi a nappaliba vezet, ahol a szülei éppen TV-t néznek.
Jaj, Istenem!
FElsóhajtok, mikor Ricsi köszön nekik. Ők felénk fordulnak. Egy pillanatra elcsodálkoznak, mikor meglátnak, de aztán elmosolyodnak, amitől még inkább megnyugszom. Barátságosnak tűnnek, szóval no para. Asszem.
Miután megtörténik a bemutatkozás, és kérdeznek pár dolgot rólam, amire én próbálok értelmes választ adni, Ricsi elköszön tőlük, majd villám gyorsan elkezd a szobája felé húzni.
- Öcsii! - hangzik fel mögülünk egy üvöltés. Rics felsóhajt, majd kelletlenül a hajába túr, és visszafordul. - Ki a barátnőd? - sétál felénk egy magas, barna hajú, barna szemű srác. Magas. Tényleg, nagggyon magas. Oké, nem két méteres, de azért magas. Nálam mondjuk majdnem mindenki magasabb.
-Miért kérdezed, ha úgyis tudod? - vonja fel a szemöldökét Ricsi mogorván.
Vállat von. - Szóval akkor Feli - biccent felém. - Ricsi mesélt rólad.
- Komolyan? - vigyorodom el, majd szórakozottan Ricsi felé nézek, aki zavarában a száját rágja.
- Ja. És igaza volt, tényleg jó csaj vagy...
- Oké, elég! - szakítja félbe a srácot Ricsi. - Ő a bátyám, Robi - bök a testvére felé.
Mielőtt mondhatnék bármi félét is, Robinak, Ricsi az emelet felé húz, de még hallom, amint Robi azt kiáltja "Majd szólok Marcinak, hogy elhoztad a csajod!"

Nos, Ricsi szobája... király. Szimpla, fehér falak, sok-sok kép és poszter, tömérdek CD, és film, egy plazma TV, egy laptop, és egy asztal van a szobájában. Alig kell lemennie, itt mindene meg van.
Miután kicsodálkozom magam a szobáján, leülök az ágyára, és árgus szemekkel nézem, mit csinál. Egy ideig. Elpakol néhány cuccot, hogy ne legyen akkora rendetlenség, de csak pár nadrágot és pólót gyűr be a szekrényébe. Én eközben még jobban körül nézek, és megpillantok a sarokban egy gitárt. Megcsillannak a szemeim.
- Énekelj! - kérem meg rögtön, mint egy kislány, aki az utolsó sütit szeretné. - Kérlek! - teszem hozzá egy angyali mosollyal.
- Mi? - röhögi el magát.
- Légy szíves! Szeretném hallani, hogy énekelsz!
-Mit énekeljek? - mosolyodik el, miután kezébe veszi a gitárját, és leül az ágyra, velem szemben.
- RHCP? - vonom fel a szemöldököm, amolyan "jó?" stílusban.
Bólint, majd a gitárján elkezd játszani egy dallamot, amibe nem sokára a hangjával is rásegít, így már rájövök, hogy Californication-t énekli. A hangja eszméletlen, komolyan mondom! Nem mondom, hogy jobb, mint az eredeti, mert ő csak egy gitárra támaszkodhat, de teljesen beleszerettem.
Mikor befejezi, hát... nem tudok mit mondani. Elképesztő a hangja, imádom, tényleg! Ahelyett, hogy szavakkal fejezném ki, mennyire tetszett, inkább csak hevesen megcsókolom.
- Ennyire tetszett? - húzódik el zilálva, hatalmas, elégedett vigyorral az arcán.
- Még ennél is jobban! - mondom vidáman.
- Igen? - vonogatja a szemöldökét kaján mosollyal.
A gitárt leteszi a földre, majd leteper az ágyra, s maga alá gyűr. Mélyen a szemembe néz, majd lassan kezd közeledni felém, én viszont megunom a várakozást, és a nyakába karolva lehúzom magamhoz...