Marci bulijának napja. Szombat.
Mivel Dani és Ricsi az orrunkra kötötték még tegnap este, hogy nagyon csípjük ki magunkat, meg is tesszük. Már ötkor elkezdünk készülődni Hannánál. Mivel én már délelőtt kiválasztottam,
miben megyek (igen, szoknyában), én gyorsan magamra tudom kapni. Hanna viszont nagyon sokáig válogat.
Magyarázat a szoknyára: Ricsi szinte könyörgött, hogy szoknyában, és magassarkúban menjek, ezért hát teljesítem a kérését. De csak most! Csak ma! És csak neki. Valószínűleg a buli végére már el fogom veszíteni a magassarkúm, mivel biztos, hogy én nem fogok egész este ebben szarakodni.
Egyébként... az a múltkori szeretlek. Nem viszonoztam, nem mondtam semmit, gyorsan kimentettem magam. Vagyis Hanna mentett ki: küldtem felé egy segélykérő pillantást, és ő már vette is a lapot. Azt mondta gyorsan le kell lépnünk, mert az anyukájával megyünk kajálni. Mindketten. Szóval leléptünk. Azóta nem is beszéltünk erről Ricsivel, szerintem átlátott rajtam, de nem szólt érte. Megérti... gondolom. Remélem. Az száz százalékig biztos, hogy most nem tudnám neki kimondani az sz betűs szót.
Fél hatkor megcsinálom a sminkemet; füstös szemek, halvány szájfény. A pirosítón nem sokat gondolkodom; felesleges lenne. Úgyis kipirosodom, ha táncolok, és Marci tuti, hogy táncolni akar majd. A hajamat a maga természetes hullámában hagyom, csak kifésülöm kicsit, és összeborzolom, hogy legyen egy kis alakja.
Hann is kész lesz, mire én, amin csodálkozom, mivel sokat válogatta a ruháit. Fekete leggings-et visel, fehér, laza pólóval, sok-sok karkötővel, és egy nagy fülbevalóval. És természetesen magassarkúval. Imádja őket. Mármint a magassarkúkat. A sminkje nagyon halvány, csak egy kis alapozó (szerinte újra kijönnek rajta a pattanásai), és szájfény. Na meg szempillaspirál, és egy kis szemceruza. A haját laza copfba fogta.
- Boldog szülinapot! - ordítjuk egy emberként. Több, mint ötvenen vagyunk a kibérelt klubban. Marcinak irtó sok barátja van!
A szülinapos döbbenten áll, majd mikor eljut a tudatáig, hogy ez egy meglepetés buli, elvigyorodik. Megölel minket (az osztálytársait), majd néhány másik embert is. Miután megjegyzi, hogy nincs zene, máris dübörögni kezd a basszus a hangszórókból. A tömeg máris táncolni kezd, de vannak, akik Marcit állják körbe. Az ajándékokat rögtön kiszúrja az egyik sarokba állított asztalon, de mondjuk neki, hogy majd csak a buli végén.
- Azt hittem képes leszel, és nadrágba jössz - suttogja a fülembe Ricsi, miközben hátulról átkarol. Alig hallom a hangos zene miatt, de mivel közvetlenül a fülembe mondja, megértem.
- A lelkemre kötötted, hogy ne merjek! - A kezemet az övére simítom a hasamnál, és a mellkasának dőlök. A fejét a nyakamba fúrja, majd egy puszit nyom a bőrömre, amitől rögtön libabőrös leszek. Ezt persze ő is észre veszi, és elvigyorodik.
- Nem isztok? - robban elénk Marci. - Mi az, hogy nem isztok? - kezében egy sörös üveg. Még csak tíz perce kezdődött a buli, de ő már sörözik.
Ricsi röhögve megrázza a fejét, és kiveszi Marci kezéből a sört, majd jól meghúzza. Megkínál, én pedig elfogadom. Nem iszom annyit, mint Ricsi, de eleget ahhoz, hogy marja a torkom a szénsav.
Másfél óra alatt sikerül mindenkinek holt részegre innia magát. Oké, nem mindenkinek. Én, Hanna, Dalma, és Tóti még józanok vagyunk... úgy ahogy. Tótiban, és Hannában már van egy kicsit, ahogy bennem is, Dalma viszont egy korty alkoholt sem ivott. Respect neki! Egyébként még mindig nem bír. Nem is beszélünk. Nem tudom, miért nem csíp, de annyira nem zaklat fel.
- Feli! - dől a nyakamba bárgyú vigyorral Tomi. Láttam őt, mikor megérkeztünk, de nem köszönt, ezért én sem köszöntem neki. Puszta logika! - Figyelj csak! - próbál egyensúlyozni, hogy stabilan megálljon előttem. - Egy ideje kérdezni akartam valamit!
- Halljuk! - mondom, s várom, hogy végre feltegye a kérdését. Nos, nem köntörfalaz:
- Miért Ricsit választottad? - vág egy fancsali képet, miközben kiejti a barátom nevét.
Elfordítom a tekintetem, és felsóhajtok. Nem akarom ezt pont
vele megbeszélni. Egyébként is semmi köze hozzá. - Csak mert - vonok vállat, és remélem, hogy veszi az adást, és nem kérdez tovább. Hát... nem veszi. Részeg. Ami egyenlő azzal, hogy az agya perpillanat sötét. De nagyon.
- Legyél őszinte! Mond meg! Nem fogok megsértődni... - Na, persze! Már attól megsértődött, hogy eleve, nem vágtam rá a múltkori veszekedésnél, hogy őt választottam volna, ha esélyem lett volna rá, mikor Ricsi felajánlotta, hogy hazakísér.
- Azért, mert... őt egy kicsit régebb óta ismerem. Oké, nem annyira régóta, de régebb óta, mint téged - füllentem.
- Na, persze! - horkan fel, és ezzel egy időben büfög is. Vonzó megnyilvánulás, mondhatom! - Szerintem megérdemlem, hogy őszinte legyél velem. Végül is tisztára hülyét csináltál belőlem!
- Nem csináltam belőled hülyét! - tiltakozom rögtön dacosan.
- Ó, dehogynem! - az arca eltorzul a dühtől. Megragadja a csuklómat, és elkezd kivonszolni a klub hátsóteraszára. A zene kintről még mindig hallatszik, de már normális hangnemben is tudunk beszélni. - Először... megengedted, hogy megcsókoljalak. Aztán nem adtad meg a számod. Pedig vártam, kurvára vártam! - csattan fel, nagy hangerővel, amitől összerezzenek ijedtemben. Nem tudok, mit mondani, ezért folytatja. - Majd Ricsi kísért haza, te pedig erre kibaszottul nem mondtál semmit! Pedig nagyon vártam volna, hogy ellenkezz. Legalább egy kicsit, basszus! Aztán... ezután... mikor Marciéknál veszekedtünk. Annyira látszott rajtad, hogy inkább Ricsi felé hajlasz. Rohadt szarul érintett, mert azt hittem, nem érdekel téged. Hogy én érdekellek! Utálom az elutasítást, Feli, és azt még jobban, ha hülyét csinálnak belőlem - szűri a fogai között, akár egy kígyó. A keze még mindig a csuklómat szorítja, de annyira, hogy szinte elszorítja a vérkeringésemet. Fáj, hogy őszinte legyek. Eléggé, de tényleg nem tudok megszólalni. - Jóvá kell tenned - jelenti ki, a szorítása pedig erősebb lesz. - Most azonnal!
*HANNA SZEMSZÖGE*
- Hol van Feli? - botladozik ide hozzám Ricsi. Teljesen el van ázva. Hasonlít egy kiscsibére... vagy egy kacsára. Fürdés után. Mármint... nem azért, mert hogy szó szerint el van ázva, csak... mindegy. Szóval olyan. Komolyan!
- Előbb még a pultnál votl - mondom, és mikor rájövök arra, hogy nem ejtettem ki helyesen "volt" szót, elkezdek próbálkozni. - Ovlt. Ovtl. Vtl. Votl. VOLT! - ordítok fel diadalittasan. - A pultnál VOLT!
- De most nincs ott - büfög egyet. Vonzó megnyilvánulás. Feli egy disznóért van oda. Bár igaz, részeg, de akkor is. Milyen srác az, aki belebüfög egy lány képébe?
- Akkor... fogalmam sincs - rázom meg a fejem, amitől egy kicsit megszédülök, és elkap a hányinger, de csak egy percre. Aztán elmúlik.
- Bazd meg! - kurjantja Dani az egyik srácnak, aki leöntötte sörrel. Ellöki magától a segítő kezet, majd mit sem törődve a bűnbánó fiúval, hozzánk ténfereg. - Hol van Tomi?
- Ki a faszt érdekel? - fintorog Ricsi. Azt hiszem, részegen eléggé szemét. Bár józanon is így reagál Tomira vagy a róla szóló témákra. Szóval tök mindegy, hogy részeg-e, vagy józan, így is, úgy is utálja Tomit. Pont. Kész. Ennyi. Ez tény. Nem mintha én bírnám. Utálom, mert bekavart Feliéknek, de azért ennyire nem vagyok ellenséges vele.
- Engem! Tartozik nekem egy tequila-val! - elkezdi pásztázni a tömeg.
- De szép szemed van! - bukik ki belőlem véletlenül, mikor már egy ideje figyelem Dani szemét. Szép kék. Olyan... nagyon szép kék.
Lassan elvigyorodik, majd rám néz. Szólásra nyitja a száját, de még mielőtt bármit is mondhatna, Marci közénk ugrik.
- Hol van Tomi? - vonja fel a szemöldökét, majd elbüfögi magát.
- Menjetek a picsába! - förmedek rá. - Már másodszorra büfögnek a képembe, ezt nem hiszem el! - bosszankodom.
- Én is őt keresem - hagyja figyelmen kívül Dani a letolásomat, és Marcihoz kezd beszélni arról, hogy ő is Tomit keresi, mert Tomi tartozik neki egy tequilával.
- Oké! - állítja le a társalgást Ricsi. - Felit sem találom, pedig mindenhol megnéztem. Eskü, még az asztalok alá is benéztem - elröhögjük magunkat. - Tomi sincs meg, és nekem ez kurvára nem tetszik! Úgyhogy keresünk! Most! - a kijelentésére persze mindannyian megindulunk.
Van Ricsiben valami tiszteletet parancsoló, amitől mindenki bármit megtesz neki, amit csak mond. Oké, talán azért is, mert helyes. Igen, az, ezt mindenki tudja, nekem mégsem jön be. Nekem más tetszik. Sőt! Én szerelmes vagyok! Nagyon. Egy szép, kék szemű srácba. Nagyon. Nagyon szerelmes... Oké, visszatérve Ricsire. Látszik rajta, hogy most nagyon dühös, ezért most még inkább hat ránk, amit mond. Még nem láttam őt igazán dühösnek. Annyira dühösnek, hogy tomboljon, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokára fogom. Nem tudom, miért. Csak egy megérzés. Mondjuk, lehet azért, mert be vagyok nyomva.
Keresem, és keresem Felit, de nem találom. Több embert is megkérdezek, akivel ma beszélgetett, de egyikőjük sem tud értelmes választ adni. Mindenki részeg? Igen, úgy tűnik. Olyan rosszak a mai fiatalok!
Egyszer csak megrezzen a telefonom a dzsekim zsebében. Előkaparom, majd nagy nehezen feloldom a zárat.
Hástó teraSz. MOSt!!!!!44444 Kurrrrva nagy bajj vn!
Marcitól jött. Tele van helyesírási hibákkal, de letudom azzal, hogy részeg. Ahogy mindenki más is.
Elindulok a hátsó teraszhoz, bár fogalmam sincs, hol van, de próbálkozom. Pár ajtón benyitok, míg végre meg nem találom a teraszt, amit kerestem. Nos, ami ott fogad, nem éppen szép dolog.
Marci és Dani nagyban magyaráznak Tominak, aki erősen tartja magánál Felit. A barátnőm sírva rángatja a jobb kezét, először nem értem miért, aztán meglátom: Tomi erősen szorítja Feli csuklóját. A csuklója körül vörös foltok vannak, amiből arra következtetek, hogy időközben Felinek sikerült kicsit meglazítania Tomi ujjait, hogy ne szorítsák olyan nagyon.
Feli szoknyája gyűrötten áll, a kelleténél feljebb van húzva. A haja kócos, a sminkje el van mosódva a sírástól, a szája pedig fel van duzzadva. Nem kell sokat agyalnom, mitől. Tomi durván lesmárolhatta. Lassan, de összeáll bennem a kép.
- Bassza meg... - ennyit tudok kinyögni a döbbenettől. El vagyok szörnyedve attól, hogy Tomi képes volt ezt tenni vele. Bár részeg, és be is van szívva. Dani mondta még fél órával ezelőtt, hogy Tomi, Krisztián (egy tizenkeddetikes, és Szandi benyomtak a mosdóban), de ez még nem menti fel az alól, hogy megerőszakolta Felit.
A legjobb barátnőm sír, pedig kiskora óta egy könnycseppet sem ejtett. A lány, aki olyan erősnek mutatta magát, hogy semmi nem bánthatja, megtört. A szemem előtt. Összeszorul a szívem.
- Engedd el, ember! - mondja Marci már sokkal komolyabban, és megfontoltabban, mintha már nem is lenne részeg. - Komolyan mondom! Kibaszottul bántottad, most már elég! A kurva életbe is, húzz el! - ordítja magából teljesen kikelve, amit meg is értek.
Óvatosan közelítek Felihez, aki kétségbeesetten nézz rám, de még mindig sír. Próbál kiszabadulni Tomi kezei közül, most már sikeresen. Kap az alkalmon, és felém jön, majd megölel, és hangos zokogásba tör ki. A hátát simogatva próbálom megnyugtatni, suttogok neki arról, hogy minden rendben lesz, és nincs semmi baj, biztonságban van.
Tomi, Marci és Dani nagyon veszekednek, ami addig fajul, hogy Dani csak úgy, hirtelen felüdülésből, benyom egyet Tominak. De nem kicsit, eléggé nagyot. Csattan, mint állat! Tomi orra kegyetlenül vérezni kezd, rögtön oda is kap, de csak vigyorogni tud a dolgon.
- Húzz el! - mondja Marci halál komolyan, és ezt Tomi is észre veszi, szóval elindul kifelé, ekkor viszont beleütközik valakibe.
- Bocs - morogja Ricsi, mit sem sejtve. Tomi felnéz rá (Ricsi kicsit magasabb). - Veled meg mi van?
Senki sem válaszol, Tomi inkább lelép, mielőtt még egyet kapna. Mind tudjuk, hogy Ricsi nem hülye, szóval valamikor biztos le fog neki esni, de akkor az Tominak egy kórházi beutalóval is fog járni, az egyszer biztos. Annyira messzire pedig - szerintem - egyikőnk sem akar menni. Csakhogy Ricsi hirtelen haragú tud lenni.
- Hé... - nyúl Feli felé, és megsimítja az arcát. - Miért sírsz? - komorul el a tekintete, amint meglátja Feli vörös szemeit. A barátnőm nem felel. - Miért sírsz? - ismétli meg Ricsi már keményebben. - Miért sír? - fordul Daniék felé, de ők sem felelnek. Ricsi egyre ingerültebb lesz, ez látszik rajta. - Mi a franc van? Basszus, valaki mondjon már valamit! - csattan fel.
- Történt egy kis baleset - nyögöm ki nagy nehezen. Rám néz. Követeli a tekintetével, hogy folytassam. - Figyelj, ez... bonyolult!
- Azért mond csak, hátha megértem - sóhajt fel, valószínűleg azért, hogy lenyugtassa magát.
Nem mondok semmit.
- Na, jó! - töri meg a percekig tartó csendet Dani. - Tudnia kell - néz ránk.
- Nem - rázza meg a fejét Feli. - Nem kell - remeg a hangja, a mondat végét pedig elharapja, alig tud beszélni. Remeg. Mindene remeg, és hirtelen én is sírni tudnék, amiatt, ami történt vele.
- De igen - vágja rá Dani.
- Ember, szerintem se... - kezdi Marci kicsit félve, de Dani leinti. - Jesszus, Ricsi ki fogja csinálni, basszus! - csattan fel Marci.
- Tudnia kell - néz rá jelentőségteljesen Dani. - Joga van hozzá! Együtt vannak, a rohadt életbe! Amúgy is, Tomi nem kapott eleget, érdemelne még jó sokat.
*FELICITI SZEMSZÖGE*
Ricsi csendben, rezzenéstelen arccal hallgatja végig Dani részletes beszámolóját attól a résztől, hogy ők megjelentek. Figyelem a reakcióját. Tiltakozni akarok, nem akarom, hogy Dani elmondja neki. Ricsi ki fog akadni. Csakhogy nem tudok mondani semmit. Nem megy. Remeg a hangom, és a torkom fáj a sírástól, ahogy a szemem is éget a sok könny miatt. A hasam fáj, ahogy... igazából mindenem. Leginkább a csuklóm. Még mindig nagyon piros, azt hiszem, ennek, az elkövetkezendő hetekben, nem lesz szép látványa.
Mikor Dani befejezi a mondandóját, mind síri csöndben figyeljük Ricsi reakcióját.
Rám néz. Lehunyom a szemeimet, nem tudok a szemébe nézni.
- Én kicsinálom! - jelenti ki halál nyugodtan, majd zsebre vágja a kezeit, és elsétál.
Amennyire gyorsan csak tudok, után megyek. Sajnos eléggé gyorsan sétált el, én pedig eléggé lassan reagáltam, szóval csak a klub előtt tudom utolérni. Elkapom a karját, de őt ez nem érdekli, tovább megy, ezért hát valahogy próbálok elé állni, és eltorlaszolni az útját. Kisebb-nagyobb sikerrel. Végül mégis sikerül. Hogy hatásosabb legyen az élő gát, amit én állítok fel, átkarolom a derekát, és hozzábújok. Nem mozdul. Áll, de nem csinál semmit, ami rosszul esik. Rosszul esik, hogy nem karol át, hogy nem ölel magához, és nem puszilja meg a homlokom, ahogy a legtöbbször, ha rossz kedvem van, vagy csak szimplán rosszul érzem magam. A szemeim újra megtelnek könnyekkel, és halk sírásba kezdek, aminek köszönhetően eláztatom a pólóját. Olyan, mintha elvesztettem volna. Nem tudom, miért, lehet, hogy hülyeség az egész, de olyan, mintha már nem érdekelném. Oké, ez nem így van, mert akkor miért is akarná felképelni Tomit? De ebben a labilis, szar állapotomban minden hülyeség az eszembe jut.
- Kérlek - suttogom a fülébe halkan. A halkannál is halkabban.
- Nem érdekel, mit mondasz - rázza meg a fejét, és eltol magától. - Feli, a kurva életbe is, megerőszakolt! - ordítja, és keserűen, hitetlenül elneveti magát. - Fel tudod fogni? Nem hagyhatom, hogy megússza! Nem hagyhatom, hogy tovább éljen úgy, mintha semmi rosszat nem tett volna. Persze nem áll szándékomban megölni, de megérdemelné! Csak téged akarlak védeni, az isten szerelmére! Nem érdekel a következménye! Nem érdekel! Csak az, hogy mit tett veled, és ez kibaszottul nem úszhatja meg. Bántott! Olyat tett, amit nem lett volna szabad. Az enyém vagy - markol a csípőmbe, és erőszakosan magához húz. Keményen, mégis óvatosan, hogy az nekem egyáltalán ne fájjon, vagy legyen kellemetlen. Mélyen a szemembe néz. - Az enyém vagy - ismétli meg. - Szeretlek. Jesszusom, fogalmad sincs róla, mennyire szeretlek! Soha, egy lánnyal sem törődtem még úgy, mint veled! Fingom se volt róla, hogy valakibe csak így bele tudok szeretni! Egyik napról a másikra. Egy hónapja vagyunk együtt. Csak egy hónapja, és máris annyira kötődöm hozzád, hogy azt megmagyarázni sem tudom! Szeretlek - sóhajt fel. - És ez rohadt nehéz. Kikészít! Kikészít, hogy folyton te jársz a fejemben, és másra sem tudok gondolni, csak rád! Mindig azt nézem, neked mi a jobb. Te vagy az első, és én csak a második. Ilyen még komolyan nem volt. Magamnak akarlak. Csakis magamnak, és már azt is rossz látni, hogyha más fiúval beszélni. Öregem, még Marcira is féltékeny vagyok, mikor megöleled, mert úgy érzem, hogy az az ölelés CSAK nekem járna. Szeretem az érintésedet. Szeretem, mikor megcsókolsz. Ember, már azzal ki tudsz csinálni, ha csak megcsókolsz. Egyfolytában ölelni akarlak, fogni a kezed, vagy csak melletted lenni. Hiányzol. Minden este. Szinte természetellenes, hogy nem vagy velem. Érted te ezt? SZERETLEK! Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy hónap alatt bele lehet szeretni valakibe, kapásból kiröhögöm. Vagyis így lett volna egy hónappal ezelőtt.
Kikerekedett szemekkel nézek rá. Minden szava megbabonáz. Elolvasztja a szívemet, már nem is érzem a fájdalmat. Csak azt, hogy én is érzek iránta valamit. Hogy azt-e? Nem tudom. Lehet. De ez most nem is érdekel, mert nem várja, hogy viszonozzam a dolgot. Látom a szemében, hogy nincs szüksége rá.
- Meg kell tennem.
Újból elindulna, de megint csak visszatartom. Újra megölelem, a különbség az előző és a mostani között viszont az, hogy ezt ő is viszonozza.
- Kérlek - mondom újra.
- Ne! - rázza meg a fejét, de még mindig ölel. - Ne kérj semmire! Nem tudom elviselni a gondolatát annak, hogy képes volt és megdugott.
Kinyitom az eddig csukott szemeimet. Marci, Dani és Hanna ott állnak, szerintem látják, hogy most éppen egy eléggé... érzelgős, nyálas pillanatban vagyunk éppen benne, de nyakig, ezért nem jönnek közelebb, csak néznek minket.
- Ricsi! - szólítom meg. - Részeg vagy, és dühös - végre megtalálom a hangom. Le vagyok nyugodva annyira, hogy tudjak beszélni. - Holnap megbeszéljük, oké? Megbeszéljük, mi legyen, de addig ne csinálj semmit.
Felsóhajt. - Rendben - bólint nagy nehezen. - Egy feltétellel.
Felvonom a szemöldököm.
- Maradj velem éjszaka - eltol magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. - Nem tudnálak most elengedni.
- Nóra...
- Elintézzük - biccent, majd int a többieknek, hogy jöjjenek.
Míg Marci megölelget, Hanna, Dani és Ricsi nagyban megbeszélik, mi legyen az alibim az éjszakára. Végül azt találták ki (úgy mondták el, mintha ők fingották volna a spanyol viaszt), hogy Hannánál alszom. Hanna a szüleinek elmondja, hogy mi a szitu (Hanna szülei nagyon jó fejek), így ők is falaznak majd nekem.
Nagyon gyorsan elbúcsúzunk egymástól, majd Ricsivel villamosra szállunk. Végig ölel, végül átkarol, és puszikat ad az arcomra, de csak lágyan, és óvatosan.
Próbálom elfelejteni a dolgot, nem akarok emlékezni rá, szóval elterelem a gondolataimat, amikor akár csak véletlenül is, de eszembe jut Tomi. Szóval magamban dúdolok, egy filmen, vagy könyvön agyalok, ez kicsit segít. Na meg persze Ricsi is. Az út közben sokszor feldob egy témát, amivel megnevettet, vagy megmutatja, milyen cikis képei vannak a srácokról.
Fél órával később már Ricsi egy régi boxerét (ami kicsi, mivel tényleg régebbi), és egy Ramones pólóját adja a kezembe pizsamaként. A törölközőt magamon erősen fogom, nem volt eszembe, hogy kérjek tőle cuccot, zuhanyzást előtt. Szóval törölközőbe (ami mellesleg elég rövid) kell flangálnom előtte. Szerencsére tekintettel van az előbb történtekre, és nem mond semmit. Pedig, ha normál esetben lennénk, tuti ellőne pár poént, amivel zavarba hozhat.
Bevonulok a fürdőszobába, és gyorsan
felöltözöm, majd lemosom a sminkem. Úgy ahogy. Vízzel eléggé nehéz, de megoldom. Az arcom... szörnyű. A szemem még mindig vörös egy kicsit a sírástól. Hirtelen annyira nyomottnak tűnik a képem, mintha legalábbis valami betegségem lenne. Vagy nem is tudom.
Próbálom visszatartani az emlékeket, most már kevesebb sikerrel. Újra sírni kezdek. Nem tudom visszatartani, képtelen vagyok. A képek filmként pörögnek a fejemben. Látom, ahogy felrántja a szoknyámat, ahogy fogdos, és ahogy megteszi. Fájt. Minden érintése fájt. Úgy csókolt, mintha nem éreznék semmit. Azt hiszem még fel is horzsolta a számat. Sírtam, végig sírtam, őt viszont nem érdekelte. Mintha csak nem is hallotta volna, ahogy kérlelem, megerőszakolt. Azt hittem rendes. Azt hittem, ilyenre azért nem lenne képes. De be volt nyomva. Hanna és Dani szerint még szívott is. Ez viszont nem mentség, így is szörnyű, amit tett.
Ricsi bekopog. - Bemehetek?
- Mindjárt megyek! - Nem a kérdésére válaszolok.
Letörlöm a könnyeimet, és megmosom hideg vízzel az arcom, majd megtörlöm. Kinyitom az ajtót. Ricsi aggodalmas tekintettel vizslat engem.
- Vörös a szemed - jegyzi meg halkan.
Nyelek egy nagyot, és az alsó ajkamba harapok, nehogy újból elsírjam magam.
Kiskorom óta nem sírtam, és úgy tűnik, valakinek meg kellett erőszakolnia ahhoz, hogy bőgni tudjak. Most viszont az évek alatt felgyülemlő stressz egyszerre akar kitörni.
- Gyere - suttogja, majd megfogja a kezem, és az ágyhoz vezet.
Mély levegőket veszek, hogy lenyugodjak. Befekszünk a takaró alá, Ricsi pedig szorosan átkarol. Az arcom a mellkasába fúrom.
Elmosolyodom, mikor énekelni kezd. Mikor énekelni kezdi az egyik kedvenc számomat; a Boulevard of broken dreams-t.
És most a díj:
